Langyos-modoros

Töprengések a Deliláról

Azt hiszem, az ilyen előadásokra mondják, hogy jól sikerült. A történet érhető, követhető, a közönség nevet a kiszámítható és kellően felépített poénokon, jelenet végén tapsolnak, mindenki boldog.

Igen ám, de Molnár Ferenc hiába volt jó író, ha ezt a (talán nem véletlenül) nem túl ismert színdarabját ilyen butuska haknidarabként adják elő. Szándékosan kisemberekről szól a sztori: a sorsjátékon kisebb vagyont szerzett vendéglőtulajdonost, Virág urat (Balázs Péter) megszédíti fiatal és bájos kenyereslányuk, Ilonka (Dobra Mária). Virág úr felesége (Bánsági Ildikó) bravúrosan oldja meg a problémát… Hiába halad sablonok mentén előre az írott és az eljátszott történet, mégsem hihető, hiteles. Balázs Péter és Bánsági Ildikó a sok-sok évet jóban-rosszban egymás mellett eltöltött házaspár meghitt, cinkos viszonyának illusztrálására egyfajta modoros hangnemet használ egymással szemben, Bánsági esetében ez kiterjed a többiekkel való beszédmódjára is. Az ő esetükben ez a modorosság, kimódoltság hat taszítóan és akadályoz meg abban, hogy elhiggyem a színdarab valóságát, belekerüljek a játék idejébe, terébe 2,5 órán át.

Duplafenekűnek kellene lennie ennek a vígjátéknak, hiszen Molnár azért tudott, amit tudott, mégsem az. Nem derül ki az, ami elég fontos kulcs lenne a szerep értelmezéséhez, hogy Ilonka miért szédít egyszerre két férfit is: szegény, de fiatal udvarlóját, Berényi urat (Gere Dénes) és Virág urat is. Buta liba, napraforgó, számító kis cafat vagy öntudatos nő, aki kihasználja adottságait? Azért a darab végére ennek világosnak kéne lenni, hiszen ez egy mindenki számára megszívelendő történetként íródott: vigyázz, veled is megtörténhet! Azt hiszem, Balázs Péter színészvezetése hibás itt, minden koreografált, felépített, kiszámított, de a szerep megformálásában nem sok segítséget adott az ifjú, tehetséges színésznőnek, beérte felszínes klisével is. Gere Dénes szintén a kontúrjait hozza a forrófejű, szerelmes ifjúnak, mellékszereplőként talán meg is elégedhetünk ennyivel. A csapos szerepében Kőrösi Csaba alakít egészen nagyot, pont annyit ad hozzá az előadáshoz, amennyit kell, színtiszta vígjátéki, saját képére formált figurájával.

A felszínesség, szerepek illusztrálása miatt ritka az őszinte pillanat az előadás során, ezek számomra Bánsági Ildikóhoz fűződnek, akinél ez a modoros és észrevehetően szándékosan felépített beszédmód a színészi alakítás része. Egyedül nála érzem azt a színészek közül, hogy átéli a vígjáték mélyén játszódó drámát, a többiek egy-egy tulajdonság, szituáció illusztrálására hivatottak csupán. Ez Balázs Péter esetében marasztalható el leginkább, hiszen miért rendezi meg a darabot, ha főszereplőként nem képes hitelesen eljátszani a középkorú férfi esendőségét, szánandóságát és vergődését a két – más szempontból csábító – nő között.

Azt a hatást, amit el akart érni az alkotógárda, elérte: a színdarab vicces, nézhető, követhető, fogyasztható. Kívánom, hogy sikeres legyen, és sokan nézzék meg! De ahhoz, hogy egy színházi előadás több legyen ennél, kellene némi szín, kín, élet, báj, sziporka is bele. És akkor sírunk és nevetünk egyszerre, nem pedig fapofával üldögélünk, vagy a fejünket fogjuk egy-két hatásvadász poén közben. Na, de: nem kell mindig morcnak, mélynek és katartikusnak lenni, és ha felhőtlen órákra, kacagásra vágyunk (garantáltan gondolatok nélkül), akkor menjünk el a Petőfi Színházba és nézzük meg Molnár Ferenc Delila című vígjátékát!

A Veszprém Index párhuzamos kritikája a Deliláról itt:
Bibliaórák kezdőknek - avagy a megkopasztott Balázs Péter

Rovat: