Delila egy hölgy volt a Bibliában, aki rájött, hogy szeretőjének, Sámsonnak a hajában van az ereje, ezért levágta azt – így ellenfelei kezére játszotta az ókori szuperhőst. A történet tanulsága (azon kívül, hogy a Bibliában is találunk James Bond-típusú kémsztorikat), hogy a nők már régen is ügyesen manipulálták a férfiakat, és néha vesztüket is okozták. Molnár Ferenc erre a megfigyelésre építette Delila című vígjátékát, a Petőfi Színház pedig lehetővé tette, hogy mi is találkozzunk a bibliai történet modernizált változatával.

A Delila ott kezdődik, ahol a Csengetett, Milord? véget ér. Kiöregedett sofőr és komorna Esterházyékéból gyűjtögetett vagyonkáját úri csárdába fekteti. Boldogan is élnének, amíg meg nem halnak, ha közbe nem szólna a sors: ugyanis Virág úr (Balázs Péter) az osztálysorsjátékon kisebb vagyont nyer. A pénz nem túl sok, de ahhoz éppen elég, hogy Ilonka, a kenyereslány (Dobra Mária), aki eddig elnéző derűvel kezelte az idősödő „Donzsuan” heveny érdeklődését, kezdi azt egyre komolyabban venni. Rossz hír ez vőlegényének, Berényinek (Gere Dénes Ákos), de még rosszabb Virágnénak (Bánsági Ildikó), akit 25 év után készülnek kitúrni kispolgári, de boldog házasságából.

Nem túl bonyolult vígjátéki alaphelyzetről van tehát szó, melynek fő fordulatai javarészt előre megjósolhatók. A fentebb már említettem szereplőkhöz társul még egy igazi bohózati figura, a mindent kihallgató és mindenbe belekotnyeleskedő csapos (Kőrösi Csaba) – csakis a felhőtlen jókedv végett. Nem mondanám, hogy Molnár legjobb darabja ez, de simán felveszi a versenyt a legtöbb hollywoodi vígjátékkal, nem más, mint habkönnyű, egészestés szórakozás.

Balázs Péter, a rendező-főszereplő jól ismeri a darabot, hiszen (ha jól tudom) harmadszor viszi színpadra. Virág és Virágné személye mindig változatlan marad, a többi szerepet pedig a darabnak otthont adó társulat színészei játsszák. Mindenkinek jó ez a konstrukció, ha jól sikerülnek a dolgok: az országos sztárok behozzák a közönséget – fényükből jut a helyieknek is, a nézők meg boldogok, hiszen lesétáltak hozzájuk néhányan a tévéképernyőről. Elnézést a cinizmusért, de hát a show-business is csak biznisz…

No, és most nézzük az elmélet gyakorlati megvalósulását! Az előadás nem mondható rossznak, évadnyitóként azt is mondhatjuk, hogy ígéretes – de azt sem jelenthetjük ki, hogy fergeteges élményben volt részünk. Balázs Péter játéka kellemesen kiegyensúlyozott, egyetlen ripacskodó gesztusa sincs, az általa megformált karakter természetes és valósághű. Bánsági Ildikó viszont mintha unná kicsit ezt a sokadszor is megformált szerepet: annak ellenére, hogy ő a címszereplő, és ő lenne a cselekmény motorja, egyáltalán nem érdekfeszítő az alakítása. Néha már idegesítően lassan beszél, és általában véve nehéz neki elhinni, hogy ő a fő manipulátor.

A helyi erők (talán valami félreértelmezett egyensúlyérzéktől vezetve) megpróbálják ellensúlyozni a vendégek ripacskodásmentes játékát. Ez egyedül Kőrösi Csabának áll jól, akinek a szerepe meg is követeli a természetellenes harsányságot. Zabálják is a nézők, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, de jól is alakítja a clownt. A többiek talán önszorgalomból ilyenek, de igen rosszul teszik. Gere Dénes Ákos egyértelműen túljátssza a szerepét, de Dobra Mária is végtelenül affektál (habár a külcsíny szempontjából egy szó sem érheti a ház elejét).

A rendezés szempontjából azt mondhatjuk, hogy egy igazi, „békebeli” rendezői felfogás érvényesül a vígjátékban. Habár Balázs Péter tesz néhány halvány kísérletet, hogy meglepje a nézőket, de alapvetően ez egy jó, kosztümös mestermunka. A sajtóbemutató iránti nagy érdeklődés és az előadás sikere is mutatja, hogy ez pont olyasmi, amire a vidéki közönség igen fogékony (tehát az előzetesen megfogalmazódó várakozások fényesen beigazolódnak).

A bemutató körüli marketingmunkáról csak annyit, nekem igen szimpatikus, hogy a jegyirodában kiállították a (nagyon szép) díszlet makettjét (a naggyal együtt Perlaki Róbert munkája), az viszont kevésbé tetszik, hogy belvárosi lakosként naponta háromszor hallhatom a zanzásított évadtervet Balázs Péter előadásában. Az vicces, hogy a felvonások közti szünetekben most repibor helyett már előkerült az ingyen rövid: a publikum biztos élvezte, de a befogadást tuti nem segíti…

Azt meg kénytelen voltam tudomásul venni, hogy kritikusként ismét kiestem a (megújult) színházvezetés kegyeiből, mivel megint a hátsó sorokba szorultam megfosztatván ezáltal a mimika csodájától… De talán ezzel most még nem veszítettem olyan sokat.