Csütörtök délután az Íródeák kávézóban (a megyei könyvtár mellett) megnyílt Baumann Bélának, a HEMO Fotóklub oszlopos tagjának kiállítása a Fotográfia Napja alkalmából. Az Illegál Kommandó a helyszínen járt, dokumentálta az eseményt, a fotókat, a Zep Session fellépését – és még Bakcsi Andrásnak, a HEMO igazgatójának a megnyitószövegét is megszerezte. Kattintsanak, nézegessenek!

A fotográfia napja. Baumann Béla kiállításának megnyitója: 2007. augusztus 30. Veszprém, Kávé és Teaház az Íródeákhoz

Tisztelettel köszöntöm a megnyitón megjelent vendégeinket és a kiállítót, Baumann Bélát. Köszönöm a Kávé és Teaház az Íródeákhoz működtetőjének, hogy – immár sokadik alkalommal – lehetőséget adott a HEMO Fotóklubnak illetve egyes tagjainak munkáik bemutatására.

A MAGYAR FOTOGRÁFIA NAPJÁ-nak megünneplését a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége kezdeményezte.

Ezen a napon készült ugyanis Magyarországon először nyilvános rendezvényen fénykép (dagerrotípia). Minden fotótörténeti forrásmunka egybehangzóan állítja, hogy 1840. augusztus 29-én, a Magyar Tudós Társaság – a Magyar Tudományos Akadémia elődje – ülésén Vállas Antal bemutatta, miként lehet képet alkotni a fénysugarak segítségével fényérzékeny nyersanyagon.

Baumann Béla – ahogy igen sok fotós – gyermekkorában kezdett fotózni. 3 éve tagja a HEMO Fotóklubnak, és a csoportos kiállítások mellett több egyéni tárlatát is láthattuk már.

A fotográfia napja alkalom arra, hogy a társadalom figyelmét a fotókultúrára és egyben a fotótörténeti értékekre irányítsuk. Mivel nem vagyok a fotózáshoz értő, ezért engedjék meg, hogy most ne a kiállított képeket „magyarázzam”; helyette korunk egyik kiemelkedő médiafilozófusától idéznék három gondolatkört:

„A kép
A képek jelentésteli felületek. Kiemelnek valamit – többnyire – a „kinti” téridőből, és ezt absztrakcióként (a téridő néhány dimenzióját a sík két dimenziójára szűkítve) teszik elképzelhetővé számunkra.

A képek jelenése a felületükön található. Egyetlen pillantással megragadhatjuk – de akkor felületes is marad. Ha a jelentést elmélyíteni, azaz: az absztrakt dimenziókat rekonstruálni akarjuk, akkor hagynunk kell, hogy tekintetünk pontról pontra végigpásztázza a felületet. Ennek során a tekintet komplex útvonalat jár be, amelyet részben a kép struktúrája, részben a néző szándékai alakítanak. A képnek a jelentése tehát kétféle szándék szintézise lesz: azé, amelyik a képben manifesztálódik, és a néző intenciójáé: teret engednek az értelmezéseknek.

Miközben a képfelületet pásztázó tekintet az egyik elemet a másik után ragadja meg, időbeli kapcsolatokat létesít közöttük. Visszatérhet egy már látott képelemhez, és így az „azelőtt”-ből „azután” lesz. Ugyanakkor a tekintet jelentésteli kapcsolatokat is létesít a képelemek között. Mindig újra visszatérhet a kép egyik sajátos eleméhez, és ezáltal azt a kép jelentésének hordozójává teheti. Így jelentéskomplexumok jönnek létre, amelyekben az egyik elem a másiknak ad jelentést, és viszont, a maga jelentését a másiktól nyeri. A képnek ez a saját térideje, nem más, mint, a mágia világa, egy olyan világ, amelyben minden ismétlődi, és minden részt vesz egy jelentésteli kontextusban.

A fényképezés gesztusa
Ha egy fényképezőgéppel fölszerelt ember mozdulatait figyeljük (illetve egy emberrel fölszerelt fényképezőgépet), akkor az lesz a benyomásunk, hogy lesben áll: ez a kőkorszaki vadász ősrégi, cserkésző gesztusa a tundrában. Csakhogy a fényképész az ô vadját nem a nyílt mezőn, hanem a kulturális objektumok sűrűjében űzi, és vadászösvényeit ez a mesterséges tajga alakítja. A kultúra ellenállásai, a kulturális meghatározottság érezhető a fotografikus gesztuson, és elvileg leolvasható kellene legyen a fotográfiákból.

A fényképészeti bozótos kultúrtárgyakból áll, azaz olyan tárgyakból, amelyeket „szándékosan állítottak oda”. Minden ilyen tárgy eltakarja a fényképész elől a vadat. A fényképész ezek között lopakodik át, hogy kikerülje a bennük elrejtett szándékot. Fel akar szabadulni a kulturális megkötöttségből, és mindenképpen el akarja kapni a zsákmányát.
A nyugati kultúra sűrűjében ezért egészen másképpen futnak a fényképészeti ösvények, mint Japán bozótosában vagy egy fejlődő országban. Elvileg tehát a kulturális feltételek bizonyos mértékig "negatívan" jelentkeznek a fotográfiában: mint kiderült akadályok. A fotókritikának ezeket a kultúrfeltételeket tudnia kellene rekonstruálni a fényképből - és nemcsak dokumentum- vagy riportfotók esetében, amelyeknél maga a kulturális meghatározottság a zsákmányolandó vad.
Mert a kulturális meghatározottság struktúrája a fényképezés aktusában, és nem a fényképezés tárgyában rejlik.

A fotográfia univerzuma
Mi, a fényképek univerzumának lakói hozzászoktunk a fényképekhez: mindennapossá váltak számunkra. A legtöbb fotót már észre se vesszük, mert elfedi a megszokás, úgy, ahogy a környezetünkben minden megszokott fölött átsiklunk, és csak azt érzékeljük, ami megváltozik benne. A változás informatív, a megszokott redundáns (vagyis új információt nem közlő – B. A.). Minket elsősorban redundáns fotók vesznek körül - annak ellenére, hogy reggeliző-asztalunkon naponta új képes újságok, az utcafalakon hetente új plakátok és a kirakatokban új reklámfotók jelennek meg. Éppen ehhez az állandó változáshoz szoktunk hozzá: az egyik redundáns fotó helyére egy másik redundáns fotó kerül. A változás mint olyan lett szokásos, redundáns, a "haladás" nem informatív, közönséges. Számunkra a változatlanság lenne informatív, rendkívüli, kalandos: ha naponta ugyanazokat az újságokat találnánk a reggeliző-asztalunkon, vagy hónapokig ugyanazokat a plakátokat látnánk a falakon. Ez meglepne és megrendítene minket. Az egymást állandóan és program szerint kiszorító fotók éppen azért redundánsak, mert "újak", mert automatikusan kimerítik a fotóprogram lehetőségeit.
De éppen ebben áll a kihívás a fényképészek számára: hogy a redundancia áradatával szembeszegüljenek. „

Az idézett gondolatok birtokában kérem, tekintsék meg a kiállítást.

(I. m.: Vilém Flusser: A fotográfia filozófiája, Tartóshullám, Bp.1990.) Prágai származású „hazátlan” (ez saját jellemzése) filozófus, a nyolcvanas évek egyik legtekintélyesebb médiaszakértője. Filozófiai tanulmányait a prágai egyetemen kezdte, majd 1940-ben Londonba, egy évvel később pedig Brazíliába emigrált. Tevékenyen részt vett a brazíliai filozófiai élet megteremtésében. 1972-ben Olaszországba, később Franciaországba települt.


Elmondta: Bakcsi András, a HEMO igazgatója