Az Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi című filmet nem láttam. Persze akkor még nem tudtam, hogy a sikerszéria folytatódni fog. A 2001-ben bemutatott film a Frank Sinatra, Dean Martin és Sammy Davis Jr. főszereplésével 1960-ban készült Dicső tizenegy című mozi remake-jeként készült. Hála a bravúros szereposztásnak – és nyilván még sok minden másnak– , például, hogy nem tudunk ellenállni a jó pasiknak és a szokásos „profi csapatmunkával bravúrosan átverünk és kirabolunk ezt-azt” történetsémának, a mozi sikeres lett.

Hát, folytatták Ocean’s Twelve – Eggyel nő a tét címmel 2004-ben, a folytatásnak azonban már nem kellett semmilyen filmtörténeti előzményhez igazodnia. Steven Soderbergh kamerája előtt szemrevaló európai helyszíneken Hollywood legnagyobb sztárjai bohóckodnak továbbra is kedvükre, a rendező legalább annyira fütyül a történetre, mint színészei: ő is játszik, stílusokkal kísérletezik, filmes utalásokkal szórakoztatja magát és a nagyérdeműt, kabarétréfákat iktat az akciójelenetek közé, egyszóval mesterien szórakoztat. Fotogén sztárjait mindig az éppen legelőnyösebb szögből fényképezi, ugrál az időben, s megidézi a hatvanas-hetvenes évek filmes divatját. Tetszett, szórakoztatott ez a profi technikával és ügyes történetmeséléssel megspékelt mozifilm, és az elsőt nem ismerve is élvezhető volt.

Míg az első részben fontos célért, presztízsből rabolnak a rosszfiúk, addig a 2.-ban ki-ki megtér polgári életéhez, majd fenyegetés hatására kell újból összekovácsolni a csapatot, ami sikerül is. A harmadik, hajánál fogva előrángatott rész, az idén bemutatott Ocean’s Thirteen – A játszma folytatódik, a semmiből indul, és oda is tart. Ocean (George Clooney) csapatának fontos tagját, Reubent (Elliot Gould) átveri a velejéig gonosz Willy Bank (Al Pacino). Megmondják előre Reubennek, hogy Bank át fogja verni, és láss csodát, tényleg át is veri, erre ő jól szívrohamot kap, és kórházba kerül. Ocean ezt nem hagyhatja annyiban, hiszen Reuben fogadott apja, lelki vezetője, így hát bosszút kell állni az őt ért sérelemért. Meg kell fosztani Banket kaszinója nyereségétől, és elütni az Öt Gyémánt Díjtól most nyíló szállodáját, valamint ellopni eddigi gyémántjait. A tervet szokásosan profin végre is hajtják. Hiányoznak a filmből a nők, Julia Roberts és a 2. részben felbukkanó Catherine Zeta-Jones sem vállalta a felkérést, helyettük Ellen Barkin tűnik fel Al Pacino nőjeként. Pacino jól hozza a Keresztapából már ismert maffiózó figurát, de ő sem – mint ahogy a stábból senki sem – ad hozzá túl sok egyedit a már jól ismert sémákhoz, karakterekhez.

A teljesen öncélú poénkodásba és közös elhülyülésbe minden belefér, az is, hogy Matt Damon hatalmas műorrot vesz fel, Clooney Thomas Magnumnak öltözik, Brad Pitt a Tizenkét majomból ismerős hippinek álcázza magát. Ami egyedül bájos, és új színt hozhatna, azok Ocean és Rusty (Brad Pitt) beszélgetős kettősei lehetnének, ahogyan meghatódnak egy jótékonysági műsoron, melyben házat kapnak a szegények, majd a végén követve a jó példát, önmaguk is jótékonykodnak egyet – régi ellenségük (Andy Garcia) kontójára. Ezek a kis űrkitöltő „faszogások” vinnék előre az abszurd irányába az ábrázolást, de kevés van belőlük sajnos.

Bár minden pörög és izgalmasan halad előre a maga útján, nem nagyon kötött le ez a rész, ugyanarról a harmadik bőrt húzzák le, és még addig sem jutottak el, hogy valami csavart hozzanak az előző részekhez képest a fiúk. Unalmassá válik a sztárgárda is, ha nem kap elegendő feladatot, a sok szereplő közül némely híresebbek háromszor tűnnek fel a film során a vásznon. És úgy tűnt, hogy az Ocean’s Twelve-ben kifejlesztett technikát, vágásokat sem folytatta a rendező, valamiért ellustult. Tehát látványban is unalmasabbra sikeredett ez a movie, mint az eddigiek. Ha ennyire lefelé ívelő a tendencia, akkor remélem, nem lesz Ocean’s 14!