Szabad

Kukorelly Endre: TündérVölgy

Vannak könyvek, amelyekre csak évek múlva érik meg az olvasó elme. Kukorelly kötete eredetileg négy éve jelent meg, s a harmadik kiadásával jutott nálam révbe. Kezdetben idegenkedtem e széttördelt beszédmódtól, aztán néhány hónapja volt egy pillanat, amikor bekattant valami sejtelem.

Ráadásul egyre több helyen találkoztam azzal a kánonnal, miszerint Endre regénye az utóbbi évek irodalmi termésének kihagyhatatlan darabja. S láss meglepetést, Spiró Fogsága óta a kortárs magyar próza legdelejesebb élménye. Nem csupán szimpla szórakozás, hanem vad reveláció, egyértelmű, közvetlen hatás az életemre, fájdalmas felismerések origója, jóleső tanulságok kiindulópontja, s elsősorban állandósult nyelvi görcseim új feloldója. Noha igazi posztmodern betűaktus, vendégszövegekkel és alternatív nyelvi kísérletekkel megfejelve. Mitől olyan izgalmas mégis?

Kukorelly Endre kötete kilenc fejezetből áll, minden rész élén egy-egy tipikusan kukorellys nyitóverssel. E kilenc fejezet különböző évek megelevenítője s egyben élő-lélegző temetője, 1944-től 1995-ig. Önéletrajzi talajból sarjadt emlékezések gazdag gyűjteménye, mégsem egyszerű biografikus kulcsregény, hanem szabad-ötletek dúsan tenyésző, látszatra esetleges, mégis precízen megkomponált bravúros prózajegyzéke, az asszociációs emlékezéstechnika magasiskolája. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek, azaz a disznóagyú Kádárország felskiccelt képeskönyve. A szerző fittyet hányva a memoárirodalom szabályaira ide-oda ugrál térben és időben, szabadon kiszolgáltatva befogadóját szavai szekvenciáinak, miközben észrevétlenül felrajzolja saját és nemzedéktársai életének meghatározó mozzanatait.

Ezzel persze még nem közöltem sSemmit. Azért írom ezt a szót két s-sel, egy naggyal és egy kissel, mert Kukorelly is ezt teszi. Mert miközben a közelmúlt szubjektív krónikáját nyújtja és beépíti mondataiba saját élete elemeit, leginkább a szabadságát nyeri vissza. Nem csupán az apa- , család-, és fejlődésregények lapjait írja újra, hanem a szövegben szabadon garázdálkodó narrátor segítségével a saját életét is. Neki van igaza, megteheti. Senki sem akadályozhatja meg a nyelv termékeny felrúgásában. Mímelt köznapiságával míves, kreatív pongyolaságával művészi. Túlvérezett drámaiságával nevetésre késztet, provokatív iróniájával szomorúvá tesz. S mindeközben újratelíti-szétfacsarja azokat a szavainkat, hogy Haza, Halál, Szerelem és azt a szájunkban az évezredek során agyonrágott kifejezést, hogy Szeretet.

Tulajdonképpen mindvégig a Lényegről beszél, anélkül, hogy tudná, mi az, és anélkül, hogy magvasakat mondana. Mindenről eszébe jut valami, és rögtön utána persze ugyanannak az ellenkezője is. Ha pedig zavarja egy rögzült fogalom, netán untatja egy döglött szókapcsolat jelentése, önkényesen átkovácsolja őket. Ha úgy tartja kedve, megszépíti és bemocskolja a valóságot, álomi fantáziákat kerekít, hogy a következő pillanatban mindezeket visszavonja. Olyan, mintha minden újabb mondatában becsapná olvasóját, holott a legnagyobb ajándékban részesíti: bátorságra buzdítja és szabaddá teszi.

S hogy számomra mitől volna ez a könyv kinyilatkoztatás? Mitől volna az, mások számára is? Nem vagyok biztos benne, inkább csak gyanakszom, hogy az életem nevetséges hazugság. Folyamatos, évtizedek óta tartó, permanens önsanyargatás, magamra mért értelmetlen ítélet. Már nagyon régen megfosztottam magam a szabadságtól. Nappal egy kitaposott szerepet játszom, s látom, a többiek is ugyanezt teszik. Csak néhány éjszakai óra: ez a magamra szakított tenyérnyi csend vagyok én. Minden más arcom hamis, szerencsétlen színészkedés álcája, sokféle változatos buzgó hazugság. Gyáva maszkok sokasága. Hazugságkreatúrák vagyunk, senki sem azt teszi, amit kellene tennie, vagy amit igazán tenni szeretne. Elhisszük, hogy azt kell tennünk, amit az adott életszisztéma elvár tőlünk. Pedig dehogy. Kukorelly könyvéből legalább már pontosan tudom, hogy napközben kimondott szavaim nem igazak. Elmímelem azokat a cselekedeteket, elszavalom azokat az idomításom során készen kapott nyelvi jeleket, amiket a rendszer itt és most rám osztott. De már nem érdekel az sem, ha éhen veszek. Csak a szabadságomat szerezzem vissza. Egyetlen életcélom a szabadság visszakövetelése lesz. S ezt a felismerést, éppen most, talán teljesen véletlenszerűen, élve olvasói szabadságommal, a TündérVölgynek köszönhetem.

Novics János

Rovat: