Index elsők

Első óráim a hűvösön

Mindenkinek volt valami első. Első csók, első könyv, első nap az iskolában, első UV, első szavazás, első papírsárkány- hajtogatás, első korty sör, első liter bor, első nő, avagy férfi (vagy mindkettő), első cikk, első munkahely, első hazugság, első tanítónéni, első love… Az Index-elsők új sorozatunkban szerkesztőségünk tagja vallanak első élményeikről. (Természetesen várjuk a veszprem.szerk@index.hu címre vállalkozó kedvű olvasóink írásait is ebben a témában.)

Kamaszkorában sok hülyeséget csinál az ember. Van, aki különféle hangulatfokozó szerekhez nyúl, van, aki a tzf-tünetegyüttest produkálja (törni, zúzni, firkálni…), van, aki megszállottan üldözi a másik nem képviselőit. És vannak olyanok is – általában a kevésbé bátrabbak –, akik a csordával együtt, boldogan bégetve járnak meccsekre, ahol aztán ordibálva, állat módjára, egy konszolidált gimnazistához csöppet sem méltó módon adják ki magukból a feszültséget. A közös vonás ezekben az egyedekben az, hogy bizony félnek a rendőrbácsiktól. Nem alaptalanul.

1995 őszét írtuk, második gimnáziumba jártam ekkor. A Dunai Antal-féle olimpiai válogatott (fociról van szó) utolsó meccsére készülődött az Üllői úti Fradi-pályán. Diákoknak a belépés ingyenes volt, ahogy ezt akkor már megszokhattuk. A döntő mérkőzésre, Izland ellen meg is telt a stadion rendesen. Mindössze egy lelkes és – főleg nekem – fájdalmasan hiányzó szurkoló maradt távol az eseménytől – én. A meccs hétkor kezdődött, de én már fél hétkor a Haller utcai rendőrkapitányság fogdájában csücsültem, egy román úriember társaságában.

Történt ugyanis, hogy jóval többen akarták megtekinteni a sorsdöntő meccset – vélhetően az ingyenjegy hatására –, mint amekkora a stadion befogadóképessége volt. Az sem segített az egyre feszültebbé váló hangulaton, hogy a kapu mögötti rész bejáratait – ahová a diákságot kívánták beterelni – csak fél hét előtt pár perccel nyitották ki. Természetesen itt sem a szolidabb gimnazisták, hanem az itt egyébként a bajnokikon helyet foglaló, félrészeg ultrák voltak a hangadók, akik kifogásolták a zárt kapukat, illetve a fiatalság megjelenését – és ahogy azóta is egyébként mindig, nyomorukért a rendőröket okolták.

A tömeget most se szeretem, akkor se kedveltem. Így, amikor aztán végre kinyílt (befelé!) a kapu, a kint feltorlódott 4–5 ezer fős tömeg gyakorlatilag bedőlt azon, én meg elgyötörten a közel órás, tömegben történő álldogálásban, a lehetséges legrövidebb úton igyekeztem a tömeg útjából kitérni. Vagyis félreálltam, éppen két morcos rendőr elé. Majd boldogan hátrafordultam és szóltam a többieknek – nyilván hangosan, hiszen nem egyedül voltunk… –, hogy nem tűntem el, meg és bent vagyok. Többet aztán már nem szóltam, mert a két rendőr egy harmadik, kutyás társaságában már le is fogott, és vittek az ott parkoló rendőrautó felé, betuszkoltak, és meg sem álltak velem a kapitányságig.

Utólag visszagondolva persze vicces az egész. Növésben lévő hajú és testrészű, szemüveges, pattanásos és gátlásos kamaszként valószínűleg én lehetettem az est igazi zsákmánya… Jegyzőkönyvet természetesen nem vettek fel az esetről (én legalábbis nem írtam alá semmit), még csak meg sem bilincseltek (a bajkeverő huligánt), sőt, nem is mondtak semmit arról, miért vittek be, meddig leszek ott, és egyáltalán, mire számítsak. A dolog ott lett durva igazán, amikor „cellatársamat” alig fél óra után elvitték, én meg további két és fél órát töltöttem el a hússzor húsz centis ablakkal ellátott cellában (kübli a sarokban) egyedül. Erről a körülbelül 150 percről azóta sem tudok számot adni, mi történt ott velem, mit csináltam.

Aztán egyszer csak kinyitották az ajtót, majd közölték, hogy elmehetek. Természetesen a zászlót nem adták vissza – hiszen jegyzőkönyv sem készült –, és örülhettem, hogy a személyimet visszakaptam. Hihetetlen gyorsan tettem meg a metróig lévő jópárszáz métert, ahol éppen elcsíptem egy szerelvényt – hátha meggondolnák magukat a kapitányságon.

Valami véletlen folytán megjegyeztem (vagy láttam?) az egyik kolléga nevét, ám így is csak mérsékelt elégtételt jelentett, hogy őt két év múlva hivatali hatáskörrel való visszaélés (vagy valami hasonló a jogi terminus) miatt elbocsátották a rendőrség állományából.

Rovat: