A rock and roll kultusza Magyarországon szorosan összefonódik a Grease (Pomádé) című musicallel. Ki ne álmodozott volna (szexuális orientációjától függően) Olivia Newton Johnról vagy John Travoltáról? Némi fáziskéséssel, 1998-ban megszületett a magyar válasz is az amerikai kihívásra, a Hotel Menthol, Fenyő Miklós és Novai Gábor musicalje. És most – a Pannon Várszínház és Vándorfi László igazgató-rendező jóvoltából – Veszprém is részesül ebből a színpadi ínyencségből…

Gyomorszorító momentumok ezek, hiszen gyermekkoromba visszarévedve felidéződnek bennem a Ki mit tud?, Táncdalfesztivál vagy micsoda pillanatai, amikor először láttam a tiritarka inges, vicces fiatalokat, akik egy rúd alatt görnyedezve „Limbó!” kiáltásokkal múlatták az időt. Vagy az Aiwa típusú rádiós magnón lejátszott Hungária-kazettákat is említhetném… Szóval egyrészt az ember felfokozott izgalommal várja az időutazást, másrészt fél attól, hogy – mint oly sok gyermekkori bohóságról, erről is kisül majd – korántsem olyan nagy szám, mint amilyennek húszegynéhány évvel ezelőtt tűnt…

És a Hotel Menthol című musical valóban szupergagyi. A történet motívumai egytől-egyig ismerősek valahonnan (és ez nem csupán a szokásos déja vu, a hiba nem a Mátrixban van), az események valószerűtlenek, a szerelmi bonyodalmak nem túl bonyolultak, a végkifejlet banális. Semmi meglepő nem történik, az egész sztori pusztán apropóul szolgál a régi és a produkció kedvéért megszületett Hungária-dalok elénekléséhez. Mit mondhatnék: annyira triviális az egész, mint egy musical.

És az első felvonás közepén egyszer csak arra jöttem rá, hogy az előadás működik. A titok valószínűleg éppen az egyszerűségben és az életidegenségben rejlik. Nem tudom, hogy valaha valahol létezett-e a Grease és a Hotel Menthol világa, ahol a benzinkutas csávók és a büféscsajok a menők, és ahol bármit el lehet intézni egy frankó mozdulattal vagy stílszerű dallal, de erősen kétlem. Ugyanígy igaz ez a Hungária egész világképére: nem ellenőrizzük, hogy Isztambulban tényleg annyi jampec nyomul-e, vagy táncol-e épeszű ember twistet a vízparton – egyszerűen elmerülünk egy mámorítóan valószínűtlen mesevilágban, és érezzük a rock and rollt.

A mű tehát butának tűnik, de nagyon is furmányos. Ugyanakkor mindez kevés lenne a megfelelő interpretáció nélkül. És a Pannon Várszínház ebben most valóban remekelt. Itt is van titok: ez pedig a kedv és a lelkesedés. A meglehetősen hosszú (szünettel együtt háromórás) előadás legutolsó jelenetéig az utolsó kóristalánnyal bezárólag valamennyi szereplőn azt érezhettük, hogy imádja azt, amit éppen csinál. Az ilyenkor kötelező, letörölhetetlen vigyor őszinteségtől sugárzott, a hatásvadász tömegjelenetek valóban hatásosak és ügyesen megkoreografáltak voltak (Frufru, téged megkoreografáltak!!!).

Egyed Brigitta (Mike), Mag Dorina (Frufru), Hatás Andrea (Klipsz) és Zayzon Csaba (Zsilett) az éneklésben is igazán remekeltek, de a többi szereplőre sem panaszkodhatunk igazán. A Petőfiből „átigazolt Koscsisák András (Bringa) is kiválóan debütált – ha nem is énekhangjával, de az ügyesen kijátszott „Csupa ideg vagyok!” poénnal valóban belopta magát a nézők tetszés szerinti szerveibe. A „második vonalban” tevékenykedő fiatal színészek is derekasan kitettek magukért, és – ahogy fentebb már említettem – a számosan felbukkanó táncosok hozzáállására sem panaszkodhattunk. Végeredményképpen a nézőt „berántotta” a Hotel Menthol, és már nagyon nem volt érdekes, hogy a történet mennyire (nem) összetett.

A koreográfia (Krámer György) is jól működött – igen látványos, rockihoz méltó megoldásokat láthattunk még a tömegjelenetekben is. A díszlettel (Kovács Yvette Alida) is csupán az az egy gondom volt, hogy ismét felbukkant az unalomig ismert hatalmas földgömb, amin a világ- és a magyar irodalom számos alakja pörgött már (ez az esemény most sem maradt el). Szép és nagy, de hagyni kellene néha pihenni egy kicsit! Ugyanakkor a forgó elem (szintén régi ismerős) biciklikkel felturbózott verziója igazán ötletes megoldás volt, ezt mindenképpen el kell ismernünk.

Visszatekintve azt kell mondanom, hogy talán ez volt eddig a legjobb pannonos előadás, amit láttam – ki gondolta volna, hogy ezt éppen egy musical kapcsán fogom leírni? Állítom ezt annak ellenére, hogy az esősnek ígérkező (végül persze gyönyörű nyáresti) időjárás miatt végül az ex-Sédbe szorult a produkció és az a kicsit több ember, mint amennyi ott kényelmesen elférhetett volna. Végül a tomboló tapsvihar is bizonyította, hogy ha magvas gondolatokkal nem is lettünk gazdagabbak, de sok jó embert kis helyen is boldoggá lehet tenni egy önfeledten szórakoztató színielőadással…