Index elsők

Első (és utolsó) vízitáborom, avagy: „Tengerre, magyar!”

Mindenkinek volt valami első. Első csók, első könyv, első nap az iskolában, első UV, első szavazás, első papírsárkány- hajtogatás, első korty sör, első liter bor, első nő, avagy férfi (vagy mindkettő), első cikk, első munkahely, első hazugság, első tanítónéni, első love� Az Index-elsők új sorozatunkban szerkesztőségünk tagja vallanak első élményeikről. (Természetesen várjuk a veszprem.szerk@index.hu címre vállalkozó kedvű olvasóink írásait is ebben a témában.)

Nyilván nem tengerről volt itt nagybaszó, úgyhogy stílszerűbb lett volna valami „Árbócra!” (bár a kenuban az sincs), „Ahoj, ship!” (és poplacsek) vagy egyenesen „Jo-ho-hó és egy üveg rum!” alcím, de ezek csak most jutottak eszembe. Szóval felejtsük el a tengereket, óceánokat, de még a tavakat is, és jelenjen meg lelki szemeink előtt a Mosoni-Duna a nyári áradás kellős közepén. Akinek nincsenek lelki szemei, vagy nem járt még ezen a környéken, azok kedvéért egy kis jókais leírás…

A mederben barnás színű víz hömpölyög Ausztriából és Szlovákiából jövet – törtet Budapest és a kies délvidék felé, hogy majd Romániában a Fekete-tengerbe ömölhessen egyszer, és kiérdemelje a rangos „tengervíz” nevet. Hab nincs (legalábbis nem annyi, mint a Rábán), ellenben a víz brutális eleme magába emészt mindent, de az óvatlan partmenti fákat biztosan, amik most széles akadályként terpeszkednek a hajózási gyakorlatban némiképpen szűkölködő, ártatlan egyetemisták sportosan áramvonalas, bár az idő vasfogai által némiképp patinásra koptatott kenuinak útjában. Habár felül a kenu, s alul a víznek árja, de még feljebben esőfelhők gyülekeznek, és nehéz terhüket előszeretettel ürítik az enyhén már amúgy is hidrofób hőseink fejére, nyakába és egyéb kényes testréseibe. A környező táj biztosan gyönyörű, csak nem látszik az esőtől meg a parton álló fáktól, de amúgy is, kinek van kedve a tájat nézegetni, mikor épp elég a cirka hangsebességgel száguldó folyón megfelelő pozícióban tartani rozoga vízijárművünket és még evezni is – mivel paradox módon az iszonyatos sodrás ellenére olyan lassan cammogunk, hogy a következő állomás elérhetetlen messzeségben lévőnek tűnik (most milyen jól jönne egy kis távolság üveggolyó formájában, de hát ezzel csak hitegettek bennünket kiskorunkban, aztán az egészből nem lett semmi)…

Szóval volt egy barátnőm, aki azt mondta, jó ötlet lenne egy ilyen nyári vízitúrára elmenni, mert a nővére volt tavaly, és neki nagyon bejött ez. Dombvidéki gyerek lévén, akinek vízzel kapcsolatos élményei elsősorban a fűzfői uszodában és a Balcsi-parti strandokon szerzett tapasztalatokban merültek ki, bátran álltam a kihívás elébe, elvégre a sok szép közös élmény megerősíti az emberi kapcsolatokat, és egyébként is, voltak elképzeléseim a dolog gyakorlati oldaláról, mivel olvastam A kincses szigetet, és gyermekkoromban is gyakoroltam papírhajókkal a fürdőkádban.

Az már kicsit gyanús volt, amikor valaki azt mondta, a Mosoni-Duna durvább mint a Tisza, de jobb a Rábánál, mivel ez utóbbiról ugyan nem voltak élményeim, de az előbbit Petőfi kapcsán már ismertem, és most nem a kis Túros részre gondolok, hanem a letépett láncú bikás hasonlatra… No, sebaj – gondoltam ekkor még magamban –, hisz azóta szabályozták a folyókat, már biztos nem olyan vadállatok. Meg aztán nyár van, jó idő, vízcsobogás, romantika – mi baj érhetne?

Azóta se volt talán olyan augusztusi hét, amikor végig esett volna… Az első napon beültünk a csónakba: barátnőm, nővére és én. Természetesen csak a nővérnek volt közülünk kenus tapasztalata (egy hét a Tiszán), ezért ő lett a kormányos. Én speciel örültem, hogy elsőre megismertem az evezőt. A túravezetők elmondták, nagyjából hol lesznek vízbe dőlt fák, hol kell majd vigyázni. Sajnos az egy hét alatt, ami azóta telt el, hogy végigjárták az útvonalat, még néhány fa megadta magát… Mi egy ilyenen akadtunk fenn… azaz akadtunk volna, ha ez az előző kenu által már nem lett volna foglalt státusz: így inkább nemes egyszerűséggel beleborultunk a folyóba.

Életem egyik halálközeli élménye ez, mivel a lábam (bakancs volt rajtam, mert hideg volt, ahogy az augusztusban várható) beakadt a cuccok meg az ülőke közé, és a kenu rövid ideig víz alatti koloncként hurcolt magával, de azután néhány rúgással megszabadítottam magam kvázi-vasmacska helyzetemből, és a partra úsztam (ma sem tudom, hogyan). Ezután – mivel valahogy leelőztük a kenut (újabb fizikai anomália, valamilyen hiba lehetett a téridő-kontinuumban) – még egyszer beúsztam, és partra ráncigáltam a kenut barátnőm segítségével. A nővérét időközben elveszítettük (egy fán akadt fönn szegény, de levadászták az utánunk jövők). Majd néhány kölcsönlapát és egy tapasztaltabb kormányos segítségével folytattuk didergős utunkat, és csak a táborban vettük számba a fájó veszteségeket (a cuccok nagy része a csónakban maradt, de elúszott pl. a pulcsim meg a vázas hátizsákom váza).

A legnagyobb hőstett, hogy ezután nem ültünk fel az első hazafelé tartó buszra (nem sokon múlott), hanem eltökélten végigcsináltuk a Győrig tartó túra további hat napját. Közben felzabáltak a szúnyogok, többször szétáztunk és megfagytunk, megtanultan, milyen gyorsan fel lehet verni egy sátrat esőben, ha az ember viszonylagosan száraz környezetben szeretne aludni, de valahogy túléltük a kalandokat (és lemaradtunk Stingről a Szigeten). Mindenesetre a barátnőm fél évvel később kidobott, bár nem biztos, hogy ez a két esemény szoros kapcsolatban áll egymással.

Ezen események óta nem vettem részt vízitúrán, és egyelőre nem is tervezek ilyesmit. Talán ha sikerül megint ilyen lúzer csapatot találnom, megfontolom a folytatást – de most már csak a Rába jöhet szóba (és csakis áradás idején)…

Link: Vizitúra-élmény a Mosoni-Dunán tavalyról ITT

Rovat: