Isten széttárja a kezét, bocsánatot kér, elkalandozott…

A klónok bolygója

Sokat töprengek mostanában saját emberi létemről. Azt hiszem, ha választhatnék, ártatlan pillangó szeretnék lenni vagy egy szép, dús lombú fa az erdő szélén, pillangók árnyas pihenőhelye. Süsü, a sárkány.

Sok az ember, kevés a pillangó. Fókákból már gyártani is tudnak eleget. A klónok bolygója vagyunk. Egyforma tömeg-arcok, idegesítő és mégis egysíkú híradások masszája, feldolgozhatatlan információ-vírusok vesznek körül, fojtogatnak, erőtlenítenek, amíg csak meg nem halunk. A bűnbeesés a tudás korlátlan megszerezhetőségével és mennyiségével most válik újra megfoghatóvá Ádám és Éva bukása után. Fénykorában az emberiség állítólag heti 2-3 napot fordított munkára, azaz élelemszerzésre, a többi időt pedig beszélgetéssel töltötte el kiscsoportos foglalkozásokon. Ezt a boldog békeidőt érzem én is az oviban, ha a gyermekemért megyek. Sokszor szívesen maradnék vele, szunyókálnék a többiekkel ebéd után, aztán kergetnénk egymást sikoltozva. De vissza. A beszélgetés, a sok-sok szabadidő teremtette meg a kultúrát és talán vele együtt a humánus embert. Meg az aljasat. Bár szerintem ez utóbbi „csak” beteg, akit elragad a sátán. Sutyerákok, köcsögök, maffiózók, terroristák: ingyen TB ellátást nektek! Megkapjátok, amit érdemeltek. De nem is ez a lényeg.

Ma dolgozunk, mint ahogy az állatok nem. Termelünk, mint a gépek, mert mi magunk szerves gépekké, robotokká, legtöbbször önnön rabszolgáinkká válunk. És nem jövünk rá közben, hogy mennyi, de mennyi minden felesleges dolgot végzünk. Energiánk veszte igazi sziszifuszi küzdelem. Kicserélhető, ciklikusan elöregedő és megújuló materiális világunk egy határon túl már csak látszat, becsapás, mámor, mátrix, kábítószer. A sok-sok beszélgetés elmarad, meg az önmagát növesztő, érlelő kultúra is. Amit felhalmoztunk kultúra gyanánt, vajon miféle életre adna lehetőséget? Szerintem sokkal, de sokkal boldogabbra, harmonikusabbra, emberibbre, mint amiben élünk. De ahhoz beszélgetni kellene, egymást szaglásznunk, vakargatnunk, röhögnünk és önfeledtté válnunk! Időt kellene szakítanunk, ha úgy tetszik, a semmittevésre.

Szerintem kulturális evolúciónk zsákutcába jutott. Pontosabban a kultúra nincs a helyén. Hiába a véres történelem, a tanulság várat magára. Egy reményünk marad: várni valamelyik exobolygóról a jelet, hogy nem vagyunk egyedül a Mindenségben. S hogy valahol felismerhetjük már: igenis van, létezik egy szép új világ (de nem a majmok bolygója).

Várnai László

Rovat: