Index elsők

Az első hatvan…

Mindenkinek volt valami első. Első csók, első könyv, első nap az iskolában, első UV, első szavazás, első papírsárkány- hajtogatás, első korty sör, első liter bor, első nő, avagy férfi (vagy mindkettő), első cikk, első munkahely, első hazugság, első tanítónéni, első love� Az Index-elsők új sorozatunkban szerkesztőségünk tagja vallanak első élményeikről. (Természetesen várjuk a veszprem.szerk@index.hu címre vállalkozó kedvű olvasóink írásait is ebben a témában.)

Még az államvizsgám sem volt meg, de az első állásom igen: egy hatvani gimnázium magyartanára lettem. Energiáim maximumát vagy még többet emésztett fel a tanítással töltött egy év. Mégsem tartottak meg, mert. És sok mindent el is rontottam.

Öt magyarra tanítandó osztályom volt. Évkezdéskor rögtön kiderült, hogy rám bízzák az akkor induló (utólag kiderült: különleges bánásmódot igénylő) hatosztályos gimnáziumot: a párizsidobáló hetedik osztályt, akiket egyszerűen nem lehetett komolyan venni és senki nem tudta megmondani, mi is a tananyaguk, miért a 7-es tankönyvet vesszük, ami egész egyszerűen egy nagy marahaság, gyerekek számára felfoghatatlan versekkel és olyan mélységben, hogy még az óvodások is megértik.

Aztán két kilencedikes osztály, a szakközepesek és a szakközép utáni leggyengébb osztály, a D. A szakközepesek az udvar végén külön épületben foglaltak helyet, ezzel kívül esvén bármiféle ellenőrzésen, így teljesen szabadjára engedhették az indulataikat. Azon kívül, hogy semmi közük nem volt a tananyaghoz és az irodalomhoz egyáltalán, jó fej osztály volt, bár minden más érdekelte őket, az iskolán kívül. Információim szerint még mindig az élő fába is belekötnek és egy percre sincs csend az órákon továbbra sem. Pedig már nem én tanítom őket… A D-vel semmi gond nem volt. Átlagos középiskolások, a szokásos hibákkal és értékekkel.

Aztán a tizedikesek, szintén a leggyengébb osztály az évfolyamon. Velük szerettem dolgozni, néha még aktivitásra, gondolkodásra is tellett tőlük, a tananyagot is befogadták elvétve, ez aztán az eredmény… Más kérdés, hogy a szomszédos szertárból időnként berontott a kémia-fizikatanáruk (aki szerintem rajongott a magyaróráimért, mert el nem mulasztotta volna, hogy ott ne dekkoljon ezidőben a szomszédban) és leüvöltötte a diákokat vélt fegyelmezetlenségükért – egy szerintem teljesen normális, alaphangon zajló óra kellős közepén. Más kérdés, hogy ez nyilván nekem szóló figyelmeztetés volt. De ő legalább nem a közös nagy tanári akolba tartozó besúgó arcok közé tartozott.

És még a tizenegyedikesek. Ahol fél évig azért küzdöttem, hogy megszólaljanak, elmondják a véleményüket a versről, mert az előző években annyit üvöltöztek velük, és annyiszor alázták meg őket, hogy nem voltak hajlandóak kommunikálni a tanárral. Jó képességű osztály, akiknek az évvégi osztályátlaga a magyar jegyek miatt annyira magas lett, hogy az igazgató ezért külön megfeddett évértékelő magánbeszélgetésünkön. Hogy ez nem létezik, ilyen nincs. Azóta természetesen mindegyikük kitűnően leérettségizett és továbbtanul. Persze, ilyen nincs…

Tanítottam, tanítottam és tanítottam, óravázlatokat gyártottam, dolgozatokat javítottam, igyekeztem őket esszéírásra szoktatni, és még az órákat is feldobni, hogy élvezni lehessen azokat. Voltunk színházban is, két osztállyal, véletlenül jó előadásokon, színjátszó kört is működtettem. Csináltunk Mikulás-műsort, az iskola napján jeleneteket adtunk elő és készítettünk rendhagyó költészet napi műsort is, ami nem tetszett az igazgatónak, tehát elérte célját. Kétszer jött a munkaközösségvezető és ig. óralátogatásra, mindkétszer meg voltak elégedve. Persze lassan-lassan a hetedikesekkel egyre nehezebben lehetett bírni. Próbálkoztam egy darabig még tanítani. Aztán visszahallottam március táján, hogy az igazgatóhelyettes pletyózott otthon: engem is el akarnak küldeni, mert nem tudok fegyelmezni a hetedikben. Hát, mi vagyok én? Középiskolai magyartanár. Hetedikesekről szó sem volt. Ezt csak bónuszban kaptam meg: ha már a szív az új tanár, szívjon nagyot! Szóval ezek után már nem nagyon próbálkoztam, vagyis igen: életben maradni…

Aztán évvégén mindenki kimutatta a foga fehérjét: a munkaközösségvezető, angyali, nyugdíj előtt álló néni szinte fröcsögte az igazgató előtt, hogy éééén nem kértem tanácsot tőle, ő szívesen segített volna a hetedikesekkel kapcsolatban. (Mondjuk ő tanított volna helyettem?) Ésígytovább. Következő problémák merültek fel még: nem köszönök a tanároknak… (Napi ötször az igazgatóhelyettesnek pl.) És egyáltalán ambivalens a megítélésem az iskolában. Höhö. De jó pedagógus vagyok/lennék. (De nem itt…) Persze még egy hétig gondolkodik az igazgató, bár én már évzárón hallom a gyerekektől, hogy: hát, sajnos elmész jövőre, mondta az osztályfőnökünk.

Szóval sok mindent elrontottam. Elsősorban azt, hogy nem viselkedtem kezdő tanárnak megfelelően, nem bújtam alázatosan, védelmet kérve idősebb kollegák szárnya alá. És igyekeztem megérteni és meghallgatni a diákokat. És sokat beszélgettem velük, bárkivel, aki jött. Mert csak azt akarják, hogy meghallgassák őket. És erre féltékenyek a tanításba belefáradt, besavanyodott, tanítványaik szerelmi kapcsolataira, fiatalságára, boldogságára irigy pedagógusok. Azt látták, hogy diákokkal bandázok. Óráimra nem jártak: na, ott meg tanítottam! (Ellentétben kollegák tömkelegével, akik épp aktuális házuk átépítési munkáival szórakoztatták az ifjúságot például.)

Ezen írásból talán az derül ki: rossz tanár vagyok. Pedig nem vagyok az. Sok mindent másképp csinálnék ma már. (De a Milyen krampuszként kifestve, színjátszócsoporttal a hátad megett találkozni az igazgatóhelyettessel? című jelenetet csinálja utánam, aki meri…) Tudnék tanítani, ha bárkit érdekelne a tananyag és ennek érdekében általában befogná a száját…

Rovat: