Közel egy éve morfondírozom azon, vajon belevágjak-e Patrick Süskind nyolcvanas években keletkezett A parfüm című bestsellerébe. A hangos közönségsiker mindig óvatossá tesz, s mióta egy irodalomkritikában azt olvastam róla, hogy az Eco által elindított áltörténelmi krimi zsenge és giccsgyanús hajtása, egyelőre kihúztam az elolvasandó kötetek listájáról. A filmváltozat azonban egy kevésbé izgalmas regénytől függetlenül is jól sikerülhet – ettől a reménytől vezérelve néztem meg a német rendező, Tom Tykver nemzetközi sztárokkal megtámogatott multiplex-adaptációját.

Bár ne tettem volna. Ha ugyanis ellenállok kíváncsiságomnak, két és egynegyed óra totális szenvedéstől kímélem meg magam. Ez pedig különösen fájdalmas annak fényében, hogy Tykver egyébként a kilencvenes évek egyik legígéretesebb európai direktoraként indult, s Lola rennt (A lé meg a Lola) című hetven perces techno-mozijával a friss szellemű, szórakoztató és okos újgenerációs hullám legjobb darabjait gyarapította.

A parfüm azonban a tömegfilmnek való végleges behódolás és az infantilis csúcsgiccs példaértékű terméke. Feledkezzünk meg a regényről, hiszen egy filmnek mindig önmagában is meg kell állnia a lábán. Ebben a mozgóképben mindent összegereblyéztek, amit a giccsre szocializált közönség szeret. Kezdetnek árva gyermek misztikus tehetséggel, digitális kulissza álhistorikus közegben. Aztán az illatok hamisan mitizált világa, karöltve az alkímia megbabrált elemeivel. Végül pedig szépséges halott szűzlányok, akik testéből az üdvösség itala nyerhető, s aminek segítségével a lelkét az ördögnek eladó zseni, hogy úgy mondjam, isteni hatalmat kap és hipnotikus orgiával ajándékozza meg az egész emberiséget. Mielőtt valaki félreértene, nem idegenkedem én a mesétől, a misztikumtól vagy a termékeny fantázia önkényes és izgalmas burjánzásától. Sőt, ha jó, nagyon szeretem. A baj az, hogy Tykver filmjében ezek a mesei panelek olyan ízléstelenül elegyednek, hogy finom parfüm helyett egy büdös oldat került a mozikba, amely kétségkívül a legveszélyesebb szellemi mérgek egyike.

Közismert irodalmi legenda, hogy Edgar Allan Poe amerikai költő A holló című versét hideg fejjel, a megfelelő hatás érdekében komponálta. Összekeverte azokat az anyagokat, amelyek a melankolikus tudatállapot minél koncentráltabb megteremtéséhez vezetnek, ezzel pedig a romantika egyik alapműve, érvényes műalkotás született. A parfüm filmváltozatában azonban hiteles romantikának – noha láthatólag törekedtek a megteremtésére – nyoma sincsen. A történet bombasztikusan harsány és több ponton következetlen, a fő karakterek kidolgozatlan pálcikafigurák, a stílus csiricsáré, az érzelmek szentimentálisak, a képek gusztustalanul agyoncukrozottak, a vágás pimaszul hatásvadász, a dramaturgia vontatott, egyszóval körülbelül a legrondább hollywoodi melodrámák színvonalát üti csak meg.

A filmadaptáció láttán végül belelapoztam a könyvbe és néhány pongyola mondat után letettem. Ennél többet nem mondhatok róla, mert ahhoz meg kellene ismerkednem vele. Ám Tykver digitális lektűrje után nem valószínű, hogy mégis megpróbálkozom az elolvasásával. Továbbá iszonyatosan szomorú felismerés, hogy ez a film, noha sima hollywoodi gagyi, a veszprémi Cinema City végletesen lebutított műsorába mégsem fért bele: úgy látszik, már ez is megterheli a Disney-idiotizmusban dagonyázó közönség mentális befogadóképességét. (Sőt, sokan talán még művészfilmnek is vélhetik.)

De hogy ne ilyen szélsőségesen vitriolosan búcsúzzam, végezetül illendő megemlítenem, hogy a cikk címében szereplő pacsuli, bár jó ideje az olcsó kölniket jelöli, valójában egy kedvelt ázsiai illatszernövény. Az olasz parfümös Baldini szerepében pedig Dustin Hoffman játéka valamelyes értéket csempészett ebbe a szörnyű százharmincöt percbe.

Novics János