Mint tudjuk, a mexikói katolicizmus a világ egyik legmarkánsabb keresztény fiókintézete, nem véletlen, hogy a reformáció nyomában a közép-amerikai barokk katedrálisok pompa és cizelláció tekintetében túlszárnyalták a legcifrább európai templomokat. Az erős katolikus tudat pedig nyomot hagy a kortárs művészetben is: elég csak megnézni Alejandro Gonzalez Inárritu filmjeit.

Aki meghökken e különös vád hallatán, hadd nyugtassam meg: mindettől függetlenül egy olyan rendezőről szeretnék röviden szólni, aki megfelelő körülmények mellett akár fontos filmtörténeti tényezővé is válhat a következő évtizedekben. Legalábbis hazánkban bemutatott három műve alapján minden esélye megvan arra, hogy beverekedje magát a legnagyobb direktorok panteonjába. Ez a titulus tulajdonképpen már a Korcs szerelmek című munkája után járna neki, amelyet 2000-ben készített, és annak idején Oscar-díjra is jelöltek. Aki régóta naprakészen próbálja követni a nemzetközi filmtermést, már csak ritkán talál újat, forradalmit és döbbeneteset napjaink túlkínálatában, egy átlagos év során legfeljebb 3–4 olyan remekmű akad, amely maradandó sebeket ejt a retináján. Nos, a Korcs szerelmek ilyen. Pedig sem az elbeszélő szerkezet, sem a történet nem új. Három emberi sors, amelyek egy karambolban keresztezik egymást. A filmben felvonultatott elképesztő ötletek sokasága, a ragyogó dramaturgia és a lehengerlő színészi játék, valamint az a bizonyos vajszínű árnyalat, amely a „Nagy Mű” megfoghatatlan vízjele, mégis a legjobb epikai alkotások közé emelik. Ugyanezt, kicsit másképpen és megérzelmesedve, valamivel kevesebb invencióval Inárritu még egyszer elbeszélte az USA-ban, 21 gramm címmel. A színészi jelenlét és a dráma itt is gyomorba markolt, de a rendező már engedményeket tett a színvonal rovására. Aztán tavaly Cannes-ban startolt a Bábel, amely nemrégiben a hazai mozikban, most pedig DVD-n is megjelent.

Kétségkívül figyelemre méltó alkotás ez is, amely úgyszólván egyesíti magában a Korcs szerelmek erényeit és a 21 gramm hibáit. Inárritu ebben a filmjében is, ahogy előzőleg, ugyanazt az elbeszélői módszert alkalmazza: több párhuzamos emberi sorsot mutat be egyazon időszeletben, hogy végül az életek fonalait egybecsomózza. Izgalmassá az teszi, hogy hiteles karaktereket teremt tragikus határhelyzetekben, olyan szélsőséges szituációkban, ahol a személyiség összeroppan, hogy aztán a rendezői tekintet egy nagyobb távlatba helyezze hőseit. A Bábel, mint két korábbi édestestvére, három történetet mozgat három különböző földrészen: egy házaspár marokkói kirándulását, ahol a feleség egy pásztorfiú felelőtlen puskalövésének sebesültje lesz, a házaspár gyermekeinek tragikusra fordult mexikói kiruccanását egy bevándorolt bébiszitterrel, illetve egy süketnéma japán lány kálváriáját, akinek élete lassan kibomló szálakon kapcsolódik a másik két történethez. A cím: Bábel, már megelőlegezi a bibliai olvasatot, s amint komótosan végighaladunk a különböző nemzetiségű szereplők konfliktusain, amelyek közvetlenül vagy közvetve összefüggenek, értelmezik és áthatják egymást, észrevétlenül kirajzolódik a film nézőpontja. Olyasféle magasságból tekint le a kamera ezekre az emberekre, amilyennel talán csak a bibliai Isten láthatja teremtényeit. Esendő figurák küzdenek a vásznon, akik saját gyengeségeik és bűneik által, akaratlanul ártanak egymásnak.

Inárritu filmjeit éppen ezért nevezném katolikusnak. A rendező mindhárom alkotásban olyan hősöket láttat, akikbe az Úr alapvetően a jó csíráját vetette el, csak valami láthatatlan erő, a körülmények és önnön hibáik megakadályozzák őket abban, hogy helyesen cselekedjenek. Ezt a keresztény horizontot persze jócskán beárnyékolja némi pogány egzisztencializmus, amely főként hőseink végtelen szenvedésében testesül meg. Inárritu filmjeiben mindenki valamilyen súlyos múltat rejteget, és mindenki valamilyen kudarc vagy tragédia áldozata. Erre a közös fájdalomra pedig csak egyetlen gyógyszer lehet: a megértés és a szeretet Éljünk bármelyik kontinensen, beszéljünk akármilyen nyelven, japánul, spanyolul, angolul vagy arabul, lényegében ugyanazzal a Teremtéssel hadakozunk mindannyian, ezért hát ahelyett, hogy egymást bántanánk, sokkal jobb megoldás, ha inkább egymás felé fordulunk és kölcsönösen enyhítjük a kollektív szenvedést. Legalábbis rendezőnk záró képsorai erre a belátásra utalnak. Ez persze nem túl eredeti gondolat, de jobb vigaszt még nem talált ki senki, és szerencsére az elbeszélés technikája meg a színészi jelenlét képes hitelesíteni. Ami viszont megkülönbözteti a Korcs szerelmeket utódjától, hogy ott még nem csendül fel a film végén az a képekben és gesztusokban közvetített lágy szeretethimnusz, amely minden brutalitása ellenére túl érzelmessé teszi a Bábelt. A Korcs szerelmek hajléktalan bérgyilkosa, nyomában minden kutyatársát elpusztító vérebével, még olyan mitikus hősként magasodott a vászonra, aki a szeretet révén sem nyerhet bocsánatot, mi több, démoni alakjában az egész emberiség közös ősbűnét példázza, és végső útja csak a kárhozat lehet. Ennyiben pedig ez a filmje sokkal többet mond a keserű valóságról, mint az ölelés megváltó erejéről prédikáló Bábel. Mégis azt kell mondanom, hogy bár az új film – amint a 21 gramm – továbbra sem éri el a nemzetközi pályakezdés, a Korcs szerelmek színvonalát, ez a világkép és forma még sok meglepetést tartogathat. Akár azt is, hogy Inárritu legközelebb megint egy remekművel kedveskedik nézőinek.

Novics János