Két újabb film, amelyek azt bizonyítják, hogy az amerikai filmipar különleges történetekre és eredeti látásmódra vadászik. Ennek érdekében forgatókönyveket importál, külföldi rendezőket szerződtet az óceánon túlra, csak egyvalamire nem jött rá máig: hogy a csavaros történet még nem elég, legalább ilyen fontos az elbeszélés mikéntje.

A brit Christopher Nolan kisebb Messiásnak számít Amerikában a Memento elkészítése óta. Majdnem akkora rangra emelkedett, mint az öntörvényű Tarantino, azzal a különbséggel, hogy míg a Ponyvaregény alkotója következetesen független maradt, Nolan már igen korán behódolt az álomgyárnak és egyszerre próbál megfelelni saját egyéniségének meg a populáris filmgazdaság és a sematizmusra szocializálódott közönség elvárásainak. Így történhetett meg, hogy az Álmatlanság című thriller meg a Batman újabb fejezetének bérmunkája után ismét egy trükkös sztorival jelentkezett, egyszerre a populáris műfaj és a maga modorában. A végeredmény: katartikus meglepetések nélküli, középszerű iparosmunka.

A kilencvenes évek második felétől a független filmesek három fontos formaelvet hoztak divatba: a többszörösen megbontott időrendet, a kamerakezelés forradalmian új dinamikáját és a csattanóra kifuttatott, a néző agymunkáját igénylő, gyakran mágikus történetet. Nolan a Mementóval az emlékezet és az elbeszélő szerkezet viszonyának világát járta körül, miközben rendhagyó időkezelésével új reményt adott Hollywoodnak. Meg is bombázták ajánlatokkal, ő pedig elkurvult direktorok módjára reagál: tömegfilmet forgat, miközben a saját kézjegyét bizonygatja. Pedig új munkája, A tökéletes trükk (eredetileg: The prestige – a jutalom), nem több egy furfangosnak látszó multiplex-terméknél. A színhely ezúttal a viktoriánus Anglia, a huszadik század hajnala, fontos felfedezések, új vívmányok és technikák, meg persze a tudomány eredményeit felhasználó sztármágusok kora. Két bűvész vetélkedik egymással a tökéletes mutatvány megszerzéséért, miközben a nézőnek is azt kellene kitalálnia, hogy mi a film középpontjában álló trükk titka. Nem lesz nehéz a megfejtés: én már a történet derekán önkéntelenül szinte mindenre rájöttem, ennélfogva cseppet sem rendített meg a közönség elképedését célzó zárlat.

Most mégis azt olvasom egy lapban, hogy A tökéletes trükk lényegében a mozgókép mágiájának metaforája, amelyben két különböző, markáns karakter csatázik a művészet titkáért, miközben robbannak a meghökkentő dramaturgiai petárdák. Ez az olvasat az igazi sarlatánság, merthogy én magam semmi nyomát nem találtam sem a hökkentő ötleteknek, sem a cizellált figuráknak, ha vannak is ilyenek, ahhoz jár a gratuláció, milyen jól elrejtették őket. Egy viszonylag mozgalmas, tisztes színészi alakításokban bővelkedő, a hozott anyagban rejlő jelentéseket kibontatlanul hagyó, ámbár szórakoztató munka, amelynek legfőbb kudarca, hogy a nagy mutatvány közben lelepleződik a szemfényvesztő rendező: kizuhan ingujjából az eltűnt kártyalap.

Ehhez képest a Mexikóból importált Alfonso Cuarón, aki korábban az egyik Harry Potter-adaptációval vánszorgott be a köztudatba, nemrég figyelemre méltó alkotással rukkolt elő. A mexikói nevek sora, gondoljunk Inarritu vagy Del Toro filmjeire, ugyancsak vérátömlesztő eljárás Hollywoodban. Cuarón friss munkája, Az ember gyermeke, látszólag a futurisztikus katasztrófafilmekhez sorolható, bár inkább az angolszász negatív utópiák atmoszférájával rokon alkotás. (Vö. Orwell, Huxley). 2029-ben játszódik a történet, bolygónk meddővé vált, 18 éve nem születnek gyermekek, a teljes káosz és pusztulás uralja a Földet, egyedül Anglia tartja magát, viszont kíméletlenül védekezik a szigetországot elözönlő bevándorlók ellen. Ebben a világégésben bukkan rá a főhős egy terhes néger anyára, aki méhében hordozza az új Messiást, az emberiség reprodukciójának ígéretét. Fordulatos hajsza kezdődik, melyben a főhős magára vállalja az Apa szerepét, hogy mint az evangélium lapjain, egy háborús Betlehem-gettóban végre megszülethessen a jövő gyermeke, s aztán a Holnap nevezetű mitikus hajón (Noé bárkáján?) landoljon.

Cuarón filmje lehetne semmitmondó és ízléstelen produkció, mert a történet – egy színesbőrű Megváltó eljövetele – végső soron giccsgyanús, olcsó mese, a mexikói származású rendező azonban képes arra, amire az álomgyárban már kevesen: döbbenetes feszültséget teremt, ügyesen keveri a mesés fantasztikumot a realizmussal, s monokróm látványvilágával életszerű apokalipszist bűvöl a vászonra. A film csúcsjelenete a bevándorlók lázadásának harci övezetében játszódó menekülés, amely a legprecízebb háborús művek színvonalán is túltesz kevés vágással megkomponált dokumentarista stílusával. Cuarón filmje nem remekmű, de minden ismerős sablon ellenére következetesen megálmodott vízió, rettenetes kaland és emlékezetes varázslat, míg hozzá képest Nolan kiszámítható trükkje csupán a divatos szemfényvesztések hosszú sorát gyarapítja.

Egyvalaki azonban mindkettőben ugyanolyan pazar: a veterán Michael Caine, felejthetetlen epizódalakításaival. Míg Nolan filmjében egy kiöregedett mágus bőrébe bújik, addig Cuarónnál a megszépült múlt áldozata, egy rossz szokásaitól és szabadságától megválni képtelen, szimpatikus hippi-bútordarab, mindkét szerepben tehát a békebeli Aranykor tanúja. Tegyük hozzá: tökéletes játékával most is megszégyeníti fiatalabb pályatársait, s ha más nem, ő biztosan később is garancia marad mindennemű varázslatra.