Az idei évad utolsó bemutatója a Petőfi Színházban a Bolond vasárnap zenés bohózat. Ebből a szerző, Katajev, a „világhírű szovjet-orosz író” csak a bohózatért felelős, a hozzá kapcsolódó jelző már magyar fejlesztés (zene: Aldobolyi Nagy György, dalszöveg: Romhányi József). Az előadás külön érdekessége (sokak számára bizonnyal vonzereje), hogy a Jóban-rosszban újabb sztárját, Gazdag Tibort (Bujkálov) láthatjuk viszont színpadunkon. Mindez együtt pedig igen vészjósló konstelláció – legalábbis a kifacsarodott ízlésű műítész szempontjából.

A jó bohózatok igazi közönségdarabok: komikus helyzetekben bővelkedő, habkönnyű vígjátékok, melyek nem követelnek a befogadótól különösebb intellektuális erőfeszítést, csupán hogy dőljön hátra, és önfeledten röhögjön. Ezt még egy kis zenével is felturbózva tuti sikerre számíthatunk – ennek megfelelően a veszprémi közönség meg is zabálta a Bolond vasárnapot, pedig csütörtökön volt a sajtóbemutató. Aki nagy bohózatrajongó, annak elég ennyit tudnia, fölösleges tovább olvasnia ezt a cikket.

Az előadás színlapja úgy utal Valentyin Katajevre, mint „aki a XX. század történelmét, háborúit is képes volt emberi érzülettel, engesztelő humorral ábrázolni.” Ez speciel a Bolond vasárnapból nem derül ki, mivel az égvilágon semmit nem ad a mű értékéhez, hogy egy szovjet író munkája (igaz, el sem vesz belőle). A Napraforgó üdülőben játszódó cselekmény a klasszikus bohózati kliséket használja fel, éppen úgy játszódhatna manapság, mint háromszáz évvel ezelőtt. Van itt megcsalás, féltékenység, félreértés, bujkálás – és mindez beszélő nevekkel, hogy véletlenül se tévesszük el a karakterek jellegzetes tulajdonságait.

Az első felvonás alatt sajnos sikerült teljesen tragikus hangulatba kerülnöm, konkrétan csendben kaparásztam székem karfáit, és próbáltam nem túl látványosan szenvedni. A színészek a ripacskodás olyan művészi mélységeit tárták föl előttem, ami – kombinálva a hirtelen ütem- és hangnemváltásokkal élvezhetetlenné tett zenei betétekkel – a közöny lassú transzába ringatott. Néhány spontánnak tűnő, balesetszerű megmozduláson kívül (pl. tánc közben egy köpeny „véletlenül” a nézőtérre esik, amit aztán sűrű bocsánatkérések közepette vissza lehet kérni, miközben észrevétlenül interaktívvá vált a show) a darab humora kiszámítható, a poénok banálisak.

A második felvonásban aztán Hargitai Iván koncepciója szép lassan nálam is működni kezdett, és kínomban még a rossz vicceken is nevetni kezdtem, a vége felé pedig egészen megszerettem az engem egyébként zsigeri szinten taszító produkciót. De ami fontosabb, hogy a közönség is megszerette, és az előadásnak ebben a félidejében érezhetően jobban ültek a poénok, amik pedig nem lettek jobbak az első rész után sem.

A színészek nagy részénél azt éreztem, hogy belekényszerültek karakterük túljátszásába, mivel így látszott működőképesnek az előadás. Ebben üdítő változatosságot talán Gula Péter (Ványa) és Szerémi Zoltán (Tudorkin) jelentettek. Gulának kifejezetten jól állt a sorsüldözött szerelmes, féltékeny ifjú szerepe (olyan oroszos szomorúsággal tud hunyorogni), Szerémi pedig szerepkörén keresztül többször került élő kapcsolatba a közönséggel, ami mindig előrébb vitte a produkciót.

Mit mondhatnék még? Aki szereti a bohózatokat, az meg fogja találni a számítását, de senki ne várja, hogy a Bolond vasárnap tárja majd fel számára az univerzum titkainak megfejtéséhez vezető utat. Végül azért egy hatalmas baklövést ki kell emelnem: az előadás színvonalát kifejezetten emelte az élő zene, de a színlapon a zenészek említésének nyomát sem találtam (a legtöbb helyet egy az előadással csak nagyon laza kapcsolatban álló ajánló foglalta el). Ez a hanyagság azért kifejezetten nem illendő.