A hongkongi kapcsolat

Martin Scorsese: A tégla

Megjelent DVD-lemezen Martin Scorsese Oscar-díjas filmje, A tégla, így most már azok is megvizsgálhatják értékeit, akik néhány hónapja a moziban lemaradtak róla. Hogy miért éppen ezért a munkájáért részesült ekkora kitüntetésben, az különösen azért lehet érdekes, mert a történet eredetileg a hongkongi filmpiac szülötte.

Rögtön az elején egy látszólag öncélú, ám valójában nagyon is idevágó személyes vallomás. E sorok írójának homlokát pillanatnyilag súlyos gondredők felhőzik, s talán a legkisebb vesződsége is nagyobb kellene legyen annál, semhogy éppen egy gengszterfilmet elemezzen. A filmművészet azonban – más művészeti ágak mellett –, többek közt arra vállalkozik, hogy ezeket az emberi krízishelyzeteket feldolgozza, általánosítva, olykor absztrahálva tárgyalja, minekutána a megdolgozott anyag sokak számára befogadható tanulságos katarzissá nemesül.

Martin Scorsese nagy rendezői erénye pont az volt évtizedekig, hogy hús-vér embereket, markáns önsorsrontó jellemeket teremtett, és szélsőséges konfliktusokba hajszolta őket, hogy figurái közös értékeink és fogalmaink jelentésrétegeivel konfrontálódjanak. Az Aljas utcák, a Taxisofőr vagy a Dühöngő bika az alkotó személyes érintettségéről, hősei iránt érzett aggodalmáról és a részvéttelen világrend működésének mély ismeretéről tanúskodtak, több egyéb tényező mellett éppen ezért válhattak ezek a filmek a hetvenes évek új-hollywoodi mozgóképművészetének meghatározó állomásaivá. Aztán az egykor friss szellemű művész a nyolcvanas évek végére megcsontosodott, az újszerű invenciók helyébe a professzionális szakember ügyessége és a kitaposott stílus került. Utolsó filmje, amely még szubjektív kéznyomát őrzi, a méltatlanul alulértékelt, noha szerintem imponáló Casino, aztán már csak a steril rutin gyártotta sorban az akadémiai dicsőségre kacsintó hosszú opuszokat. Végül jó néhány művészi kudarc után a legendás direktor visszatért oda, ahonnan 1973-ban elindult: az alvilághoz, a bűnhöz és a velük kapcsolatos örökérvényű gondolatokhoz.

Scorsese keresztény ember, akinek fogalomkészlete olyan szavakon nyugszik, mint a jó és a rossz, a bűn és a bűnhődés. Mindegyik hőse önmagával és a világgal, saját esendő lényével, gyengeségeivel viaskodik. Nem véletlen, hogy a rendező a hit dilemmájának két egyenetlen színvonalú, különböző kultúrkörből vett vallásos filmet is szentelt (Krisztus utolsó megkísértése, 1988; Kundun, 1997). Az utóbbi években azonban nem volt képes megtalálni már azokat a hősöket, akik vívódásait tolmácsolhatták volna a vásznon, s talán ő maga sem pepecselt már annyit morális téziseivel, inkább hollywoodi eposzok készítésébe fogott, hogy végre annyi tevékeny évtized után elismerjék munkásságát. Aztán valaki nyilván tanácsot adott neki: térj vissza a gengszterfilmhez Martin, az a te műfajod. De minthogy az amerikai maffiafilm a kilencvenes évek eklektikus új hulláma révén már elpusztult, kénytelen volt a kelet-ázsiai filmiparhoz fordulni, hogy onnan valami használható történetet importáljon. Így bukkant rá arra a kiváló sztorira, amely két tégla – egy bandába beszervezett zsaru és egy rendőrségre beépített bűnöző – párhuzamosan tragikus pályafutásáról szól.

A tégla végül jól sült el, s bátran mondható, hogy Martin Scorsese legjobb filmje a Casino óta, mi több, gengszterfilmjeinek kristályosan tökéletes betetőzése, rendezői tehetségének csillogó apoteózisa. Vizuálisan, feszültségteremtés és színészvezetés terén szinte olyan hibátlanul makulátlan munka, hogy az már csaknem zavaró hatást kelt, mi több, sajnos éppen ez a legfőbb baja. Mert úgy vélem, nem élő műalkotás, hanem holt anyag. Az átdolgozott forgatókönyvben ugyan akadnak pocsék megoldások – ilyen például, hogy mindkét tégla ugyanahhoz a pszichológusnőhöz jár –, de alapvetően nem lehet okunk a panaszra, hiszen robbannak a sokkoló Scorsese-patronok, lendül a rugalmas Scorsese-kamera. Éppen csak az a probléma, hogy hiába minden pazar színészi alakítás, ezeknek az embereknek nincsen igazi arcuk. Jack Nicholson ördögi képpel formálja meg a gátlástalan gengszterfőnököt, Leonardo Di Caprio tőle szokatlan beleélő képességgel játssza el a szorongó zsarut, s Matt Damon sem marad alul a kegyetlenül ravasz, karrierista álhekus alakításában, nem is beszélve Martin Sheen atyai és Mark Wahlberg bunkó kopó alakjáról. Ám ezzel együtt a karakterek csak a színészek tehetségének köszönhetik létezésüket, mert a jellemépítés ezúttal szembeötlően elmaradt. Míg a hongkongi előd, a Szigorúan piszkos ügyek éppen ezt, a hősök pszichózisát tette meg a film alapjává, Scorsese a feszes vágások, a szétloccsant agyvelők és a pergő ritmus kedvéért lemondott egykori attribútumairól. Hol van már az egykor oly aprólékosan kidolgozott Johnny Boy, Charlie Kappa, Travis Bickle vagy Jake La Motta plasztikus figurája! De ugyancsak sehol sem leljük Henry Hill vagy Sam Rothstein önmarcongoló vesszőfutását.

A tégla ennélfogva nem más, mint a vakítóra fényezett Scorsese-esztétika diadala, s mindaz, amiért az amerikai rendezőt valaha a filmművészet mesterei közé sorolták, már csak az üres formai tökélyben érhető tetten. Bár a hongkongi eredeti sem lesz a filmtörténet gerendája, egyetlen dologban mégis felülmúlja utódját: ízeket, hangulatokat, a populáris keleti művekre jellemző mitikussá kimerevített jeleneteket, néhol pedig szentimentális dallammal ellátott érzelmes csöndeket sugároz. Karakterek terén ugyancsak nem nevezhető bergmani darabnak, de legalább a két Karwai-színész, a kitűnő Tony Leung és Andy Lau személyében az alapvető lélektani konfliktusra koncentrál. Ellenben Martin Scorsese úgy fejezi be filmjét, akárha egy Shakespeare-dráma akciófilmbe oldott gyorsbüfé-változata volna. Pár gyors lövéssel elintézi a morális kérdéseket, a nagy szembesüléseket és emberi tanulságokat, az utolsó golyóval pedig még a megtisztulás lehetőségét is kioltja: mielőtt Matt Damon megszólalhatna, már jön is a végső igazság pillanata, ennélfogva úgy hal meg, hogy nem részesülhet a bűnhődésben. Lehet, hogy szerepe szerint ezt érdemelte, de Scorsese a bűnhődés ajándékát még legnagyobb gonosztevőitől sem tagadta meg soha. A két tégla így valójában nem is a körülmények és a dramaturgiai törvényszerűség, hanem egy kiürült öreg rendező áldozata, aki rég elfelejtette valamikori kételyeit. De hogy ne legyünk ennyire maximalisták, a végén azért muszáj megjegyezni: napjaink hollywoodi filmsivatagában legalább már az átlagnál igényesebb szórakoztatásért is hálásak lehetünk neki.

Rovat: