Az ő XX. századuk

- avagy Kovács Kristóf visszavág -

Ezúttal is a Játékszínben jártunk, Kovács Kristóf Kék veréb című művét megtekintendő. Edith Piaf és Marlene Dietrich barátságát több alkotás is megörökítette már – nem véletlenül, hiszen a XX. század két kiemelkedő sanzonénekesnőjéről van szó (ami még akkor is igaz, ha beismerjük, Marlene Dietrich végső soron inkább színésznő volt). A Kék veréb abban különleges, hogy a szerző által bevallottan fiktív jelenetek során keresztül találkozunk a két dívával, és ezáltal két személyiségkép rajzolódik ki előttünk.

Edith Piaf, a kis „Veréb”, a madárcsontú, párizsi utcai énekeslány, aki egész életében megmarad kicsit naiv, kicsit közönséges „apacsleánynak” és Marlene Dietrich, a „Kék Angyal”, porosz rendőrcsalád gyermeke, a hideg, északi szépség eleven mintaképe. Egyszerűsített, bár népszerű lenyomatok ezek, a valóság nyilván sokkal bonyolultabb, de úgy tűnik, a művészet az egyszerű dolgokat kedveli, idegenkedik az összetett jellemábrázolástól.

Hogy Kovács Kristóf miért döntött úgy, hogy a valóság néhány elemét megragadva alapvetően mégis fiktív, elképzelt helyzetekben ábrázolja hőseit, az számomra örök rejtély marad. Igaz ez már csak azért is, mert a Kék veréb kétségbeejtően rossz darab, banális helyzetek és pocsék dialógusok sorozata. A nézőnek az az érzése, hogy az író apropót keresett néhány népszerű sanzon elénekeltetésére, ezért összetákolt egy kerettörténetszerűséget. Az így létrejött brikolázs (egy francia szó Piaf kedvéért) nem is működik más miatt, csak a slágerek viszik előre.

Ehhez képest a játékszíni előadás meglepően jó – amiért elsősorban a szereplők színészi és énekesi teljesítménye „felelős”. Különösen Halas Adelaidát (Edith Piaf) méltathatjuk ilyen szempontból, bár Dobra Mária (Marlene Dietrich – milyen meglepő) mentségére szóljon, hogy Dietrich énekszámai nehezebbek, és éneklési stílusának egyedisége is nehezebben megfogható. Tóth Loon (mindenki más) szerepének nehézségét az adja, hogy gyors egymásutánban több különböző karaktert kell megjelenítenie a színpadon – ez a különbségtétel nem is minden alkalommal sikerült. Ezzel együtt is hatalmas teljesítmény, hogy a három színész élettel képes megtelíteni a legtöbb párbeszédes átkötő részt, ezzel viszonylag élvezhetővé téve az előadást.

A rendezőnő, Szántó Erika is próbál ötleteket csempészni a színpadi megvalósulásba, bár ezek a próbálkozások néhol tréfásan vagy balul sülnek el. Kifejezetten vicces például, amikor a színpad forgó elemei mögül elővillannak az azokat működtető „logisztikusok”, az viszont csak kényelmetlen, hogy miután a jegyszedő nénik határozott „Tessenek előre fáradni!” utasításainak eleget téve a második sorban telepszik le az ember, kiderül, hogy a színpadi történések harmada a háta mögött zajlik. Az viszont kifejezetten pozitív vonás, hogy a dalokat élőzene kíséri, és a színészek sincsenek kihangosítva, így a sanzonok a maguk természetességében képesek hatni.

Az előadás végül viszonylag működőképes lett – főleg, ha inkább sanzonestként fogjuk fel, akkor még tetszhet is. Halas Adelaida és Dobra Mária pedig kiválóan mutatnak Edithként és Marleneként a színpadon, végre van két olyan szerep, amiben színésznők dívaként szerepelhetnek, a férfiak pedig csodálhatják őket a nézőtér homályából. A végén még virágot is kapnak az öltözőjükbe, vagy pezsgőt isznak a cipőjükből – ki tudja?

Rovat: