Gyanúval tölt el mindig, ha egy filmnek elkészül a második, harmadik, negyedik vagy ki tudja hányadik része. A folytatásokkal sohasem az a baj, hogy vannak, hanem, hogy az ember mindig azt keresi bennük, ami az előző részben magával ragadta, ami ott és akkor, egyszeri és megismételhetetlen élménynek bizonyult. S az esetek többségében a legtöbb folytatásnál beigazolódik, hogy az első részt nem lehet űberelni, nem lehet felülmúlni.

A magam részéről a frissességük, az aktualitásuk miatt szeretem Kevin Smith filmjeit. Frissesség alatt elsősorban ritmust, lendületet és erőt értek, ami valahogyan mintha kezdene eltűnni Smith utóbbi filmjeiből. Nem szeretném egyszerű életkori sajátosságokkal magyarázni ebbéli megállapításomat, de egyre inkább az a véleményem, hogy igazán új, átütő és sodró erejű műveket nem sikerül alkotnia mostanság Kevin Smithnek. Na nem minthogyha nem fetrengtem volna a röhögéstől ettől a filmjétől is, de valami mégiscsak hiányzik, hiányzott belőle, amitől legalább olyan jó érzéssel kelhettem volna fel a monitor, képernyő vagy filmvászon elől, mint például a Dogma után.

A film elejét kifejezetten untam, aztán úgy egy bő húsz perc után kezdtek csörgedezni a kedvességek. Filmeknél sem árt, ha jó színészi alakítással találkozik bennük az ember, és itt, ebben az esetben igazából jelentős játékról csak egyetlen ember esetében lehet beszélni. Ő pedig a kis pöcs, a gyorsétterem megbízható balfasza, aki mindent elkúr, és még a fosból is képes pisát facsarni… akinek Halász Jutka helyett a Transformers jutott, s akivel nem az a legnagyobb baj, hogy miféle mese tartja még kisded kora rózsaszín burkában, hanem – ha vágyik is mást elborítani – saját elborultságából képtelen kitörni. Legyen ez a leginfantilisabb felnőtteket is felülmúló Gyűrűk ura imádata, vagy a mindezekből együtt fakadó, puncikban és szájakban lakó manókról és koboldokról vallott tévhite, sajátságosan beteges mítosz- és mesevilága – ijesztőségével együtt is figyelemre és csodálatra méltó. S ahogyan a karaktert megformáló színész mindezt eljátssza, ha másért nem is, ezért az alakításért már érdemes volt megcsinálni ezt a filmet.(Elias, Trevor Fehrman)

Annyira azért nem kell keseregni, vannak még más erényei is ennek a filmnek. A mindenféle kapu-, tabu-, apu- és anyudöngetések egyébként sem állnak távol Smithtől. Sok újdonságot önmagukban még ezek sem hoznak, sőt egy picit talán mintha már fárasztóbbak is lennének, mint amennyire szórakoztatóak. Azért a testiséggel való viccelődések, a homoszexualitásra, a fajgyűlöletre és a vallásokra vonatkozó kijelentések idébb-odább mintha még mutatnának valamiféle szellemességet. Sajnos egy idő után ezek is unalmassá, öncélúvá és túlságosan is idétlenné válnak. A korábbi filmek más rendezőket és műveiket ért néhány szavas fricskái itt szinte már követhetetlen hosszúságú monológokká nőnek, amik mögött gyakran nem lehet eldönteni, hogy szakmai irigység vagy valóban markánsan megfogalmazott vélemény áll-e.

Dante (Brian O’Halloran) és Randal (Jeff Anderson) története egy sajátságos tragédia után egy gyorsétteremben folytatódik, ahol Randalról kiderül, hogy álmai asszonyával Kaliforniában készül letelepedni. Az elválás a New Jersey-i haveroktól azonban nem olyan egyszerű. Különösen akkor nem, ha a haverok valami felejthetetlennek ígérkező legénybúcsút próbálnak megszervezni a barátjuk számára. Na ez az a jelenetsor, amit szerintem nem lehet száraz alsóruházatban végigülni! Elemi gegekből építkezik, s mindezt annyira profin és annyira finoman szerkeszti eggyé Smith, hogy ember legyen a talpán, aki nem csinál maga alá a jelenet végére.

Persze egyáltalán nem biztos, hogy mindez elég az üdvösséghez. Engem speciel nem zavart, hogy a második rész igyekszik túllépni az első stilizált amatőrizmusán, az már sokkal inkább, hogy amiknek itt kellene profi módon hatniuk, leginkább azok gyengülnek el teljesen. Jay (Jason Mewes) és Néma Bob (Kevin Smith) alakja szerintem kifejezetten unalmas. Az addig rendben van, hogy a Shop stop filmeknek nem ők a központi figurái, de ettől még lehetnének viccesebbek, lehetnének valóban szórakoztatóbbak. Korábban, ha csak feltűntek bármelyik Smith-alkotásban, a jelenlétükkel már teremtettek valamiféle alaphangulatot, de itt minthogyha ez is hiányozna.

Gyengeségei ellenére a Shop stop 2-nek azért megvan az a hatása, amit Smith filmjeiben szeret az ember. Úgy kapcsolódnak egymáshoz ezek a részek, hogy nem jelölnek ki közös pontokat, de a néző mégis tudja, hogy egymáshoz tartozó epizódokat lát. A Dogmából ismert Moo birodalma így jelenhet itt meg egy étteremlánc részeként, a gimnáziumi osztálytársakról való beszéd így idézi meg a képregény-rajzoló fiúk (Képtelen képregény) történetét, s a mindezeket összekötő folyamatos beszéd más filmekről maga is egy sajátságos és egyedi filmuniverzumot teremt.