Sokszor fordul elő a színikritikussal, hogy nehezen ír kritikát, de olyan csak igen ritkán, hogy egyáltalán nem tud. Tökéletes előadás természetesen nincs, hibát mindenben lehet találni, de vannak olyan produkciók, amelyek annyira eltalálnak valamit, olyan jól illeszkednek be egy adott helyre és időbe, hogy nem érdemes az apró hiányosságokkal bajlódni, sokkal inkább örül az ember, hogy részese lehet egy csodának. A Plazma ilyen előadás.

Garaczi László lelkületében és küllemében is a fiatalabb írónemzedék képviselője, akivel már pompásan buszoztunk ’98-ban, de akár 22 éve is követhetjük irodalmi pályafutását. Mi, olvasók, szeretjük Garaczi Lászlót, mert műveiben hozzánk szól, a mi nyelvünkön beszél. Most meg itt ez a Plazma a Játékszínben, és még csak olvasni sem kell, mert a színészek játszódnak, meg minden.

Ha jól tudom, a rendező, Gula Péter szerette volna nagyon ezt az előadást, így került (soron kívül) az idei évad programjába. Gula Péter zseniális húzásai ebben még nem merültek ki, mivel beszervezte az Eskabbe zenekart is a produkcióba, ami több szempontból is kitűnő fogás volt, de erről majd később. De még az is a rendező javára írandó, hogy szemmel láthatóan rendezett (ez nem minden rendezőről derül ki ilyen egyértelműen), volt koncepciója, sőt még mondanivalója is.

A plazma (mint másfél hete megtudtam a Mindentudás Egyeteméből) a negyedik halmazállapot, abban különbözik a gáz halmazállapottól, hogy míg azt semleges gázmolekulák alkotják, addig ebben pozitív és negatív töltésű részecskék találhatók. Garaczi László szerint a plazma maga a kor, amiben élünk. A plazma a tévéinkből az agyunkba furakszik meg a nők mellébe meg a számítógépekbe meg a rádióadásokba, estébé, estébé. Plazma a szilikon, a klónozás, az űrkorszak, de még a plazma is.

Az előadás díszleteiben, jelmezeiben (Sárkány Kata túinvan) egyszerre futur- és realisztikus. A mondanivaló ugyanakkor már-már földhözragadtan hétköznapi: hogy milyen hülyék vagyunk. Az öt színész (Jankovics Anna, Koblicska Lőte, Mogács Dániel, Ónodi Gábor és Viola Gábor) különböző élethelyzetekben és különböző karakterek bőrébe bújva mutatja meg a közönség számára, milyen röhejesen és néha tragikusan képes viselkedni a modern kor kihívásai közepette. Feloldozás sajnos nincsen, a megvilágosodás ugyan elérhető, de értelmetlen, sőt halálos is.

Mindeközben az Eskabbe zenél – egyrészt jól, másrészt a mi kutyánk kölyke, harmadrészt maga a csoda, ahogy egy öttagú zenekar egy cca. három négyzetméteres területen bírja kibontakoztatni magát. Nyilván mindig jó ötlet egy helyi banda szerepeltetése, hiszen a rajongótábor tuti megnézi a darabot, de ha még jó zenét is csinálnak, akkor az már egyenesen fantasztikus.

Összefoglalva kissé kaotikus írásomat: a Plazma invenciózus, jó hangulatú, intelligens előadás, amelyet az alkotók is valószínűleg jó kedvvel, lelkesen vittek színpadra. A magam részéről a Petőfi minden eddigi botlását megbocsátottam múlt kedden – de hogy az átlagközönség sem vélekedhet nagyon másképpen, azt a Játékszínben csak legendákból ismert vastaps bizonyította. Utoljára a Nézőművészeti Főiskola volt ilyen jó, de az egészen más kategória. Író, rendező, színészek, asszisztensek zseniális együttállása robban ki ebben a produkcióban, és szégyellheti magát, aki nem él az alkalommal, és nem nézi meg!