Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij „az orosz dráma atyja”, mint azt nemrégiben megtudtam. Nagyon konzekvens író volt: csak drámában utazott, ezen belül viszont kipróbált minden lehetséges műfajt. Pályája a XIX. század közepén kezdődött, Vihar című (egyik legismertebb) alkotása pedig művészetének csúcsán, az 1860-as években született. Ezt a darabot élvezhetjük péntektől a Petőfi Színház műsorán, vagyis ismét körünkben üdvözölhetünk egy nagy klasszikust…

Az orosz dráma az átlagos magyar színházlátogatónak elsősorban Csehovban merül ki, esetleg itt-ott becsúszik egy kis Gogol, Gorkij vagy Bulgakov. Osztrovszkij Csehov kortársa, mondhatni „előzménye”, művei a realista-szimbolista drámairodalmat erősítik. A Vihar környezete is a más orosz művekből ismert vidéki kisközösség, amely zárt és konzervatív, társadalmilag elmaradott és megcsontosodott. Ebben a közegben halálra van ítélve minden, ami új, ami felrúgja a tradíciókat.

A Telihay Péter rendezte színmű a történetet időtlen keretbe helyezi: a díszlet (Menczel Róbert) rafináltan felépített, mégis sematikus, az épített környezet helyett a természetire helyezi a hangsúlyt, a jelmezek (Gyarmathy Ágnes) ötvözik a korhűség és a modernitás elemeit, de szintén nem kötik meg időben a darab cselekményét. A hangsúly így egyértelműen a karakterekre és a színpadi játékra helyeződik, ugyanakkor a háttérben folyamatosan jelen van az erdő félelmetes szépsége, amit tovább mélyít a szinte állandó félhomály és gyertyafény.

Talán nem véletlen a címbeli összecsengés Shakespeare művével (ez már csak azért is lehetséges, mivel Osztrovszkij maga is fordított Shakespeare-t): a cselekmény itt is epikusan hömpölygő, a fő cselekményszál hátterében egy egész sajátságos világot kell megismernünk. A darab műfaja is inkább színmű, mint tragédia, habár a befejezés óhatatlanul tragikus. Rengeteg karakter jelenik meg a mű folyamán, amelynek egyik következménye, hogy nincsenek igazi „nagy” szereplehetőségek.

Még leginkább Kabanova (Bajcsay Mária) lehetne a dráma főszereplője, a lehengerlő akaratú matróna, aki kemény kézzel irányítja családja működését. Az ő párja Gyikoj (Nyirkó István), a konzervatív és zsugori földesúr – ők ketten testesítik meg a „régi világot”, amelyben mindenkinek megvolt a maga helye és a dolgoknak is a maguk rendje. Velük látszólag szemben állnak a fiatalok, például Varvara (Bodnár Vivien) és Ványa (Horváth Illés), akik azonban nem mernek igazán fellázadni szüleik világa ellen, inkább keresik a kiskapukat, majd megszöknek, amikor ez lehetővé válik.

Kuligin (Kőrösi Csaba) mérnök lehetne a reformer, az új idők lovagja, de ebben a környezetben nem lehet más, mint a falu bolondja, aki hajtogatja a maga sületlenségeit. Ellentétpárja Fjoklusa (Palásthy Bea), a zarándok, aki szintén egyfajta mulattató, de ő mindig azt mondja, amit a „gazdái” hallani szeretnének, hogy a külvilág rossz, dekadens, és már csak itt létezik az erkölcs.

A központi cselekmény viszont egy házasságtörő szerelmi kapcsolat körül bonyolódik. Katyerina (Csarnóy Zsuzsanna), Kabanova anyjával szemben tehetetlen fiának, Tyihonnak (Szerémi Zoltán) a felesége és Gyikoj unokaöccse, Borisz (Kuna Károly) között szövődik az a szerelem, amely felrúg minden tradíciót, és az első pillanattól meghatározza kettejük tragikus sorsát. Ők a valódi lázadók a műben, akik nem az újat, a modernitást képviselik, „csupán” a korlátokat nem ismerő szerelmet.

A közösség bosszúja a vihar, amitől Katyerina mindig fél, ami mindent elpusztít. Nagy rendezői bátorságra vall ennek színpadi megjelenítése: a szokásos műhó helyett lezuhanó gerendák és deszkák valóban félelmetes hangulatot teremtenek, miközben a díszlet egy része is ripityára törik… Ez a vihar a harag és a szerelmesek lelkében dúló lelkiismeret-furdalás egyszerre, ami felbolygatja az állóvizet, és Katyerinát szükségszerű sorsa felé ragadja.

Nagy, hömpölygő, klasszikus előadást láthatunk jól megformált karakterekkel és néhány egyedi ötlettel megspékelve. Mondhatni megnyugtatja ez a kis betevő tragikum a színházba járó lelkét a sok tinci-tánci meg vigaskodás után. Kifejezetten jó az előadás azoknak, akik vágynak egy kis hagyományos, konzervatív felfogású tragédiára.