A Turay Ida Színház vendégjátékát tekinthették meg az érdeklődők január 31-én a VMK-ban. Goldoni eredetileg Mirandolina című színdarabját a rendező, Mikó István, valamint Ferkai Tamás dolgozta át, így született a Mirandolina, amore! című zenés vígjáték. Az átdolgozás főleg abból állt, hogy a darab lendületesebbé tétele érdekében dalokba sűrítették az információ egy részét.

A soványka történetben (de miért is várnánk Goldoninál történetet) adott Mirandolina (Sáfár Mónika), a fogadósnő, kinek kegyeiért két udvarló is versenyzik, a vagyonát vesztett őrgróf, Forlipopoli (Győri Péter) és a rangot vásárló, dúsgazdag Albafiorita gróf (Mikó István). A fogadósnő bár a férfiak hódolatát és ajándékait elfogadja, egyiknek sem nyújtja kezét. A fogadóban száll meg a nőgyűlölő Ripafratta lovag is (Nemcsák Károly), Mirandolina pedig elhatározza, hogy elcsavarja a lovag fejét, hogy bebizonyítsa: a nők hatalmának/csáberejének ő sem képes ellenállni. A két lökött gróf vetélkedése és Ripafratta „befűzésének” jelenetei közepette halad előre a cselekmény.

Mediterrán udvarházat idéző a díszlet, buja növényzettel, olaszos gitárzene festi alá a dalokat, a hangszer virtuóza a Ripafratta lovag szolgájaként feltüntetett Suha Kálmán, aki valójában zenész, két kísérője Győri Péter és Mikó István, gitáron és mandolinon.

Hol jobb, hol kevésbé jó poénok röpködnek, a színészek hol ízlésesen karikíroznak, hol pofákat vágva, csak külsődleges eszközökkel ábrázolják a figurákat. Minden rendben van, minden pörög, forog, mérsékelten szórakoztató, olajozottan működik, mégis az egész előadás engem egy ketrecnyi színes papagájra, madárházra emlékeztet, ahol mindenki a maga idejében és ritmusában felfújja magát, pöffeszkedik, tollászkodik, mutat valamit.

A félreértéseken és félrevezetéseken alapuló sztori a darab vége felé unalomba fúl. Főleg, mivel ismerem a történet megoldását: Ripafratta olyan szerelmes lesz Mirandolinába, mint a nagyágyú, és bár a többi férfialak közül egyedül ő ér fel formátumában a nőhöz, M. mégsem őt választja, ezzel talán magához emelve, megjavítva őt. Hanem a nyikhajként, idióta kifutófiúként ábrázolt pincérnek (Boros Zoltán) nyújtja kezét, mert ő legalább rangjában, származásában illik hozzá. Egyéni problémám ez a darabbal, de az már az előadás hibája, hogy sajnálom Ripafrattát a darab végén, hiszen mindenki – a normálisnak mondottak – kárörvendve kacag rajta, holott ő az egyetlen súlyos figura a darabban, és mégis ő az, aki csúfosan bűnhődik valamiért.

Goldoni talán némi mondanivalót is csepegtetett a férfiúi és női lélek rejtelmeiről eme színdarabjába, talán nem is éppen vidám, hanem keserű tapasztalatokat. Sajnos ez ritkán sejlik át az előadás „színes, szagos, szélesvásznú” papagájketrecén, pedig szerintem egy jó vígjáték sosem az élet felhőtlenségét sugallja. Kár, hogy a mulattató részek mellett egy igazán komolyan vett pillanat sem akadt az előadás során, pedig minden dolog adott volt hozzá. Jól kihasznált díszlet, karakteres jelmezek, dallamos zene, kiváló színészek. Különösen Sáfár Mónika és Nemcsák Károly jók, Nemcsák kívülről láttatva elidegeníti magától a játszott figurát, ezáltal keltve még komikusabb hatást, ezzel érzékelteti, hogy ő sem veszi véresen komolyan ezeket a komolyan nem vehető vígjátéki helyzeteket.