Koltai Róbert neve abszolút vonzerőt jelent a színházi közönség számára. Ha jól emlékszem, utoljára Az ügynök halálában láthattuk őt veszprémi színpadon, most pedig a Játékszínben bukkan fel Harold Pinter A gondnok című művének címszerepében, melyet Lendvai Zoltán rendezésében tekinthet meg a nagyérdemű.

Harold Pinter A gondnok című darabja a Godot-ra várva mellett az angol abszurd drámairodalom egyik emblematikus műve. Pinter párbeszédei kicsit kevésbé elvontak, mint azt Beckettnél tapasztalhatjuk, de ugyanazt az „egymás mellett elbeszélést” mutatják be. A dialógusok így gyakran logikátlannak tűnnek, de ez a szereplők (és rajtuk keresztül az emberek) egymástól való eltávolodását mutatja.

A gondnok számomra leginkább az emberi alá-fölérendeltségről, a toleranciáról és az agresszivitásról szól. Davies (Koltai Róbert) lepattant, útszéli figura, akit Aston (Szirtes Balázs) fogad be kéjlaknak éppen nem nevezhető „apartmanjába”. A helyzetet Mick (Horváth Illés) felbukkanása bonyolítja, akiről kiderül, hogy ő Aston öccse és az ingatlan valódi tulajdonosa. A három szereplő között feszülő, a félreértésekből és az egyéni dominanciára való törekvésből fakadó konfliktushálózat adja a darab dinamikáját.

Miután a színlap tájékoztat bennünket arról, hogy „e darab bemutatója azóta (értsd a ’60-as évek óta) is osztatlan sikert arat a közönség s a kritikusok körében egyaránt”, így közönségként s kritikusként is tudjuk, hol van a helyünk… Félretéve a rosszmájú tréfát, A gondnok valóban az idei évad eddigi legjobb bemutatója úgy cuzammen az egész Petőfiben. Pinter szövege annyira erős, hogy az önmagában is viszi előre az előadást, de a sikerhez igen fontos a meggyőző színészi játék is.

Koltai Róbert nevének említésére sokak szeme csillogni kezd, sokan meg éppen ellenkezőleg, fanyalogni kezdenek, és a „ripacs” kifejezést emlegetik. Ebben a vitában nem érdemes állást foglalni, de az bizonyos, hogy Koltai öreg róka a szakmában, és egy ilyen típusú, karakterekre épülő dráma az ő természetadta érvényesülési területe. Nem tudom, mennyire ennek köszönhetően, de Szirtes Balázs is messze a legjobb alakítását nyújtja A gondnokban, és Horváth Illéssel sincs probléma, bár talán az ő karaktere a legkevésbé érdekes.

A sajtóbemutatón még jól érzékelhető volt az előadás kiforratlansága, a szereplők gyakran ok nélkül egymás szavába vágtak, vagy éppen nem igazán találták a helyüket a színpadon – ugyanakkor ezek a problémák eltörpültek a színházi élmény sodró lendülete, a karaktermegformálás életszerűsége mellett. Nyilván a játékszíni körülmények is kedveznek az olyan típusú dramaturgiának, ahol minden gesztusnak, minden arcmozdulatnak jelentősége van: itt nem lehet mismásolni, félrebeszélni, valaki vagy jól hoz egy szerepet, vagy nem.

Nem állítom, hogy az előadás tökéletes lenne, sőt jócskán van még dolgoznivaló rajta a rendező és asszisztensei számára, de a fentebb részletezett vonások magukban hordozzák az átütő siker lehetőségét. Pillanatnyilag sajnos nem nagy szám a legjobb petőfis előadásnak lenni, de ebben a bemutatóban ennél jóval több is rejlik. Mindenkinek ajánlom megtekintését, és lehetőleg vigyék a gyerekeket is! Nagy családi beszélgetést kell majd utána rendezni számos aktuális problémáról, de megéri…