Andersen tuti, forog a sírjában. A kis hableány Walt Disney-s feldolgozására maximum az orrát vagy a fülét mozgatta kicsit, de mostanság valóban rossz napjai lehetnek… A Petőfi Színház bemutatta vasárnap a Hókirálynőt, az Andersen-mű alapján készült mesemjúzikelt. Az előadás érdekessége, hogy a szövegíró, Pozsgai Zsolt rendezte – így különösen nagy felelősség terheli a produkcióért.

A Hókirálynő című előadás legnagyobb baja, hogy nem tudja eldönteni, kihez is akar szólni. Az mondjuk hótziher, hogy a gyerekekhez nem szól. A latexruhás szexrabszolga-háttértáncosok inkább az anyukák és apukák szórakozási igényeit szolgálják ki, mint ahogy minden szexuális jellegű verbális és képi utalás is. Én is tudom, hogy Freud szerint egész gyermekkorunk többé-kevésbé a szexualitásról szól, de az igazat megvallva nem nagyon hiszek ebben.

A kezdő és záró képekben megjelenő, a Besenyő-család babérjaira törő jelenetek bizonyos szempontból lehetnének akár viccesen eltúlzottak is, csak az a baj, hogy ez megint nem a gyermekkorú nézőknek szól. Irónia, szatíra, abszurd, groteszk – na, ezek azok a kifejezések, amelyek egy tíz év alatti gyereknek semmit nem jelentenek, de még tinédzserként is sokan nehezen tudnak mit kezdeni velük. Ismerek valakit, aki középiskolás koráig azt hitte, a koplalni azt jelenti, nagyon sokat enni – kiskorában valahogy nem fogta az idézőjeles megjegyzésekből az idézőjeleket…

Elfogadom azt is, hogy Pozsgai Zsolt az Ördög szerepének kihangsúlyozásakor az eredeti Andersen-szöveghez tér vissza, de őszintén szólva, képtelenségnek tartom, hogy ebben a verzióban ennyire gagyi történetvezetési megoldások lennének. Azzal nincs gond, hogy a mese fő mondanivalója az (át)író szerint a felemelkedés igénye, a magasabbra törés vágya – csakhogy ez összesen két (fentebb már méltatott) abszurd jelenetből derül ki. Az pedig már nagyon gáz, hogy Kay-t végül nem Gerda menti meg, hanem az Ördög – ráadásul sarkkutatói teljesítményét is lesilányítja, hogy az egész család követi őt, mert a szülőknek is rá kell jönniük, milyen jó kirándulni. Úgy egészében véve amolyan sítáboros hangulat alakul ki a darab végére.

Mindezt tetézi az iszonyatos szereplőválogatás. Az egész főszereplőgárdából Máté P. Gábor van egyedül a helyén az Ördög szerepében (ezt a gyerekek visszajelzése is maximálisan igazolta). Koblicska Lőte vérszegény Gerda, a Kay-jel birkózó Subi Zoltánnak szerencsére elég kevés szövege van (leginkább csak nézi a holdat, és az alkohol vagy más tudatmódosító szerek forgatják). A szülőket alakító Dominek Anna és Baranyi Péter nem igazán kapnak lehetőséget a kibontakozásra, bár az eredeti verzióban még ennyi esélyük se lett volna. Módri Györgyiből nagyon szép és alapvetően jól eltalált Hókirálynő lett, de az éneklésével nem voltam megelégedve, ám azzal sem, hogy a színlapon a szereplők között a harmadik helyről a hatodikra csúszott vissza, ami kiválóan jellemzi is karakterének fontosságát ebben a feldolgozásban.

A mellékszereplőkkel és háttértáncosokkal elégedettek lehettünk – kivéve az ördögbrancsot, Pötyit, Bubit és Cucut (vagy valami hasonló nevük volt), akik nagyjából a darab végére tanultak meg együtt mozogni, de akkor már minek… Amúgy meg a szépen megkoreografált táncjeleneteket porig alázza a finálé Michael Flatly-paródiája, amiről leginkább a Shrek egy jelenete jutott eszembe, amikor Robin Hood és a vidám fiúk minden átmenet nélkül ír népitáncra fakadnak három másodperc erejéig, csak az ügyesen meg volt rajzolva, ez meg egy nyugdíjasklub gálaműsorát idézte (elnézést minden nyugdíjasklubtól, amelyet akaratomon kívül megsértek a hasonlattal).

Húros Annamária dicséretet érdemel az intelligensen kitalált, szép és sokoldalúan működő díszletekért, ugyanakkor nehéz szavakkal kifejezni jelmeztervezői munkásságának kritikáját. Talán ha szólt volna neki valaki (rendező, igazgató, díszletmunkás, mittudomén), hogy nem pornófilmforgatásra készül a stáb, akkor a jelmezek is jobban illetek volna egy gyerekdarabhoz. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy voltak szép, igényes jelmezek is (Hókirálynő, Négyévszak asszony, virágok), csak nehéz volt rájuk koncentrálni a rengeteg latexhatás és harisnyatartó között.

De igazából az én véleményem másodlagos, és minden hibát meg tudnék bocsátani, ha a célközönség élvezné az előadást. Az előttem ülő kisfiú például százszor érdekesebbnek talált engem, mint a színpadi eseményeket, pedig nem vagyok egy matyóhímzés… A túl hosszú üresjáratokat az élelmes gyermekek beszélgetéssel töltötték ki, a kisebbek pedig sírtak, mert megijedtek kissé némely hang- és fényeffektustól. Nem értem, mikor fogja a Petőfi színház megtanulni, hogy a gyerekeknek interakció kell, csak úgy lehet őket órákig lekötni, ha részeseivé válhatnak a cselekménynek. A kivetítő használata és a Hó-napló újság kiadása jó ötlet volt, csak az utóbbi hemzseg a gépelési hibáktól, a kivetített jelenetek egy részét meg bűn volt felvenni is.

Az előadást leginkább unatkozó apukáknak és anyukáknak ajánlom, ha esetleg ötleteket akarnak meríteni nemi életük feltupírozására, de a gyerekeket hagyják otthon, ha el akarják kerülni az órákig tartó, beható műelemzést. Lehet, hogy a közismert Hókirálynő-változat lejárt lemez a „szeretet ereje” dumával, de azt egy gyerek is meg tudja érteni. Mindenesetre azt leszögezhetjük, hogy az Ördög tükrének egy szilánkja vagy Pozsgai Zsolt író-rendező szemét vagy az enyémet találta el, de egyikőnk nagyon torzan látja a világot.