Mágnás Miska. A név nagyágyú egy évadtervben, a jegyek biztosan elkelnek. Ez köszönhető a darab szerzőinek és Keleti Mártonnak, aki 1948-ban filmet rendezett az operettből, na meg a filmben játszó színészeknek, élükön a két Latabárral Pixi és Mixi szerepében. Ők okolhatók leginkább a Mágnás Miska népszerűségéért, melynek következtében egy színház ebbe a darabba nem bukhat bele. Gazdaságilag legalábbis.

A történet a közönség nagy része számára ismert, a tartalom könnyen megérthető: a Mágnás Miska arisztokráciát gúnyoló polgári darab erős népi szimpátiával, szerelmi történetbe ágyazva.

Vándorfi László nem aktualizált, nem politikai, társadalmi kérdések mélyére nézve rendezte meg a Mágnás Miskát. Osztályharcos hevület híján úgy dolgozott, hogy szórakozzunk jól, és röhögjünk a gazdagok és sznobok kárára, s ez minden irónia nélkül nevezhető egy szórakoztató színházi előadás érvényes céljának.

Nevessünk hát az arisztokrácián! Rendben. De kik ezek az arisztokraták, kik Korláthy grófék, ki Tasziló, kik a grófocskák és az úri slepp? Fennhordják az orrukat, modoros a beszédük, finnyásak, fogdossák a cselédlányt, úri hóbortjaik vannak, számukra csak az számít névnek, ami kellően hosszú, teniszeznek és raccsolnak. Rolla lányukat nem adják egy egyszerű mérnökhöz, azt gondolják, Baracs mérnök úr – s vele a vasútállomás – megvehető, lenézik a cselédet és a lovászt. Olyanok, mint Arisztid és Tasziló a viccekben: közhelyarisztokraták, típusgazdagok.

A problémám ezzel az, hogy a Mágnás Miska nem egy vicc, hanem egy operett, aminek – még ha soványka is, de – a műfajhoz mindenképpen elegendő mélységű emberi története van. A színpadon viszont skicceket láttam színészi manírokkal, koreografált mozdulatokkal, dallamos beszéddel. A pontos és ügyes mozdulatsorok, a klasszikus operettközönség által kedvelt „nagyrőkönyök” mögött az esendő embert kerestem, mert azt lehet jóízűen kinevetni – de nem találtam. A karakterépítés, ami élővé teszi a figurákat hiányzott. Jódlizhat az anya, mozoghat Pixi és Mixi úgy, mint a commedia dell’arte Arlequino-ja, ismételgethet idétlen rigmust Tasziló gróf, csak ne ebben merüljön ki a szerep a színész számára. A jelenlét minden pillanatban bolondozásnak tűnt, de vajon ezek az operettfigurák tudták-e az adott szituációban azt is, hogy hol a helyük, mi a szerepük az egész történetben? A nevettetés görcsös akarását éreztem a legerősebbnek az előadásban.

Ismét kétórányi konstans borzongást okozott a mozi színpadának paraszt-Vasarely fala, mely olyan tömény szocreál hangulatot áraszt, hogy azt látván bármiféle előadás nélkül is az érfelvágás gondolata környékez. Nem lehetne azt egyszer eltakarni? A fal agyonnyomja az amúgy sem túl erőteljes díszlet világát, mely talán azért sem tudja feledtetni a környezetet, mert struktúrája annyira pannonos, annyira ismerős korábbi darabokból, hogy cseppet sem köt le. Végig ugyanazt a durván ötosztatú teret látom, olcsó díszletelemekkel. Játszóhelyet ad csupán a színészeknek, de nem segít felfedni a rendező koncepcióját, a színpadi látvány nem értelmezi a darab világát, pedig a színház erősen vizuális természetű művészet.

Az operett pedig nem csak vizuális, hanem erősen akusztikus is, úgyhogy nem lehet nem említeni a zenekart, mely mindvégig a színpadon játszik. Ez örömteli dolog, csak akkor zavarodom össze, mikor hirtelen a bonyodalom sűrűjében az egyik hegedűst bevonják a játékba egy rövid időre. Következetlenséget érzek egy poén kedvéért, hiszen addig és azután a zenekar nincs jelen a történetben.

A színészek – bár nem énekesek – felismerhetően éneklik a kedvelt dalokat. Kapunk Hoppsza Sárit, Cintányéros cudar világot, sőt prózai slágert is: elhangzik a „szilvalé” meg a „rongyő”, ami nélkül nem Mágnás a Miska, s ami a szívének oly kedves nagy elődökre emlékezteti a nézőt.