Sokszor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy azok a – néha imádott, néha utált – alakok, akikről irodalom- és történelemórákon tanultunk, maguk is csak egyszerű emberek voltak hétköznapjaikban, a miénkhez hasonló vágyakkal, indulatokkal. A színház egyik csodája, hogy segíthet bepillantanunk a „kulisszák mögé”, hogy a híres, hírhedt név mögött észrevegyük a magánembert. Sultz Sándor Igézet című drámája, melynek pénteken volt az ősbemutatója a Játékszínben, Vajda János életéből villant fel néhány mozaikot.

Sultz Sándor trükkje az, hogy a valódi főszereplőt, a költőt nem is szerepelteti darabjában: két nő, a feleség és a múzsa kései párharcából bontakozik ki az a kép, amit a szerző láttatni kíván velünk Vajda Jánosról. Mellettük ellenpont a harmadik alak, a fiatal utcalány, Lizl figurája, aki mintegy a tudatlan és pártatlan utókort személyesíti meg.

Három különböző hátterű nő eltérő vágyakkal, kilátásokkal és kisebb-nagyobb sérelmekkel, melyeknek jó része a másik kettő személyéből fakad: kitűnő alaphelyzet egy kamaradrámához. Gina (Bajcsay Mária) és Róza (Meszléry Judit) nagyon különböző életen vannak túl, de kettejüket síron túl is egymáshoz bilincseli egy férfi alakja, akit az egyik szeretett, és aki a másikat szerette. Lizl (Szűcs Krisztina) mindkettejüket lenézi, hiszen ő még fiatal, és el sem tudja képzelni az öregséget, ugyanakkor helyzete Ginához köti, máris tetemes élettapasztalata pedig közelebb viszi a megértéshez, még ha legtöbbször undorral és kétkedéssel is hallgatja a két nő végtelen szópárbaját.

Gina számára híres szépsége fényűző életet biztosított. Hercegek, műlovarok és költők (vagy legalább egy) versengtek kegyeiért. Róza szerényebb és sokkal nehezebb életre volt kárhoztatva időnként brutálisan durva férje mellett. Most, életük alkonyán mégis ő van jobb helyzetben rákban haldokló „barátnőjével” szemben, amit minden módon igyekszik is annak orra alá dörgölni, hogy bosszút álljon minden vélt és valós korábbi sérelemért. A monológokból és dialógusokból kirajzolódik két 19. századi életút és egy ember kettős alakja, akit egyszerre szépít meg és alacsonyít le az emlékezés.

A darab nagyon rafinált, de veszélyes is: ahhoz, hogy igazán hatásos legyen, mindhárom szereplő kiváló színészi teljesítményére van szükség. Sultz Sándornak ilyen szempontból hatalmas szerencséje volt, mivel az ősbemutató szereplői szinte kifogástalanul teljesítették a rájuk rótt feladatot. Néhány apró, alig észrevehető szövegtévesztésen kívül a színészi játékot nem érheti kifogás. Szűcs Krisztina talán nehezebb helyzetben volt rutinos kolléganőivel szemben, de tökéletesen felnőtt a feladathoz, hogy az egyik oldalról végtelenül egyszerű, másrészt viszont elképesztően bölcs Lizl bőrébe bújjon. Meszléry Juditnak és Bajcsay Máriának pedig minden további nélkül hittük el, hogy miközben végtelenül gyűlölik egymást, életük valójában egymáshoz való viszonyukban nyer értelmet.

Kőváry Katalin rendezését sokkal erősebbnek éreztem, mint a Molnár-darab esetében: jó koncepcióval vitte végig a művet, és feszes, élvezhető előadást hozott létre. Nem tudom, van-e ebben jelentősége annak, hogy rendhagyó módon két munkatárssal dolgozott, de biztos, ezúttal semmi nem kerülte el figyelmét. A díszlet (É. Kiss Piroska) egyszerű volt, jó atmoszférát teremtett, de nem volt hivalkodó: ebben az előadásban nem is volt szükség arra, különösebben kiemelt szerepet játsszon.

Az Igézet klasszikus kamaraszínházi darab, nincs benne kísérletezés vagy alternatív színházi elem, de ebben a minőségében igen karakteres, jó színvonalú előadás. A szerző biztos nem sajnálhatja, hogy darabja bemutatkozásának Veszprémet választotta színhelyül. A magam részéről mindenki számára csak ajánlani tudom az Igézet megtekintését, különösen örülnék, ha a Vajdáról tanuló középiskolások minél nagyobb számban tülekednének a jegypénztáraknál. És még egy tanács a jegyvásárlás kapcsán: ne hagyják az utolsó pillanatra, a Játékszínbe néha nehéz beférni!