Jó estét nyár, jó estét szerelem

- a Pannon Várszínház előadásáról -

A Pannon Várszínház új musicalje nem kínál felhőtlen szórakozást. Fejes Endre és Presser Gábor darabjának előadása Vándorfi László rendezésében nem csupán a történet tragikus felhangjai miatt fájdítja az ember szívét és fejét.

A történet váza az, hogy egy munkásfiú havonta egyszer diplomatának adja ki magát, s három nap alatt elverve havi fizetését lányokat szédít. Mikor azonban a dolgoknak komolyra kellene fordulniuk, egyszerűen kilép a házasságban reménykedő lányok életéből, s új prédára vadászik.

A fiú, Viktor, nem romlott figura: munkásként becsületesen dolgozik, valamint másik életében is a körülményekhez képest tisztességes marad: a lányokat lelki és nem testi vágyai kielégítésére szolgálja. Viktor hazudik magának egy másik életet, egy izgalmasat, előkelőt és főleg gazdagot. Menekülni próbál csóró élete díszletei közül, a sötét padlásszobából, s ezzel a vággyal némileg azonosulni tud a néző. A főhős költséges hobbiját addig tudja többé-kevésbé zavartalanul folytatni, mígnem találkozik egy magafajta lánnyal, akinek szándékai szintén nem tisztességesek, s aki nem hagyja annyiban, hogy Viktor átejtette.

Viktor tehát két világban él. Az első felvonás a főhős egyik énjével ismerteti meg a nézőt, szegény munkásfiúként csak a másodikban tűnik fel. Az előadásban azonban nem érezhető különbség a két világ között, s ha nem érzem a szakadékot, amely a diplomata és a munkásfiú életét elválasztja, akkor nem értem, mi a tét, miért játszik a fiú. Sem a színpadi elemek, sem a színészi játék nem különbözteti meg a két világot, azaz nem jelzi a nézőnek a darab lényegét.

A díszlet mindvégig ugyanaz az osztott tér. A fiú életének terei jelennek meg előttünk. Mivel függöny nincs, már az előadás kezdete előtt szemügyre vehetjük ezeket a szimultán helyszíneket: Viktor padlásszobáját, a nyomasztóan hetvenes évekbeli szobabelsőt, mely a lányok otthonait jeleníti meg, az utcai tereket, a szörnyű bádogpavilont, az első lány munkahelyét, és persze az előkelő kávéházat, a szemfényvesztés fő helyszínét, mely sajnos ezen a színpadon ugyanolyan lepattantságot sugall, mint az összes többi tér.

A színpadkép a Séd mozi épületének szocreál hangulatát folytatja, nem hoz létre más miliőt. A díszlet nagyon pontosan megidéz egy évtizedet, de nem mondhatnám, hogy ez jól van így. Ha a történetet Vándorfi László a hetvenes évekbe helyezi, akkor nem értem, miért mai a pénz, amit Viktor lobogtat, vagy hogy miért vadiúj a Mongoose bicikli. Az előadás ettől nem kortalan, hanem stílustalan lesz.

Nemcsak a tárgyak okozzák ezt a rossz érzést bennem, hanem a kevert játékstílus is. A színpadon meg-megjelenik egy clown-figura, aki gesztusaival hol kommantálja Viktor cselekedeteit, hol ugyanazt éli át, mint a főhős, felnagyítva és megjelenítve a főhős érzéseit. Ezzel nem is lenne gond, szép színházi pillanatok születhetnek a színészi realizmus ellenpontjaként megjelenő szimbolikus játékokból. Ám ennek tisztaságát zavarják a történet valós síkjában feltűnő kevésbé reális szereplők. Az átejtett fodrászlány családja börleszkszerűen komponált, de ilyesminek sehol máshol nincsen nyoma a darabban, s ezért nem értem az eszközválasztást. A fodrászatban takarító lány vásári komédiákba illő játékát ugyanígy nem tudom megmagyarázni magamnak. A rendőrök koreografált mozdulatai, melyek önmagukban szépek is és viccesek is, a darab egészében öncélú poénnak tűnnek. A tömegjelenetek, a Normafánál üzekedő fiatalok vagy a kocsmában züllő vendégek táncai pedig még tovább fokozzák a stílusok összevisszaságát.

A színészi játék sokféle ugyan, ám nem sokszínű. Viktor például nem viselkedik máshogyan a két szerepben. Mindvégig ugyanaz a szorongó, neurotikus figura, ami lehet a rendezői koncepció része, jelezve azt, hogy a hazugság egy pillanatig sem nyújt megoldást, csak ettől a feszültség eltűnik a darabból. Az egymást követő jelenetek nem mutatnak új helyzetet, állandósul az ideges hangulat, s ez két felvonáson át fárasztó. A cél, az akadály, a fordulópont olyan fogalmak, melyek fenntartják a néző figyelmét, de ezek ebből az előadásból hiányoznak. A történetből vagy a lélek történéseiből eredő feszültséget, izgalmat a színészek szinte folyamatos kiabálása próbálja pótolni, de a kettő nem ugyanaz a minőség.

A lányok alakjai is statikusak, nem tűnnek boldognak egyetlen pillanatig sem a görög fiú társaságában. A színészi játékban kevés az árnyalat. Ez különösen Hatás Andrea játékában szembetűnő, aki két női karaktert alakít ugyanúgy, s ezért nem értem teljesen, Viktor miért is szeret bele a másodikba.

Az egész előadás folyamatos szenvedés, szüntelen gyötrődés – sokszor megokolatlanul. A felvonások közti szünetről nem is tért vissza mindenki a nézőtérre, ami elég szokatlan a Pannon Várszínház közönségétől.

Rovat: