Veszprémi Cannes

A Pannonfíling filmfesztivál pályamunkáiról

Cote d’azur és tenger helyett Séd-patak, fesztiválpalota helyett lepattant kamaramozi-terem, Lynch vagy Polanski székében Sára Sándor, amott izgalmas játékfilmek a vásznon, emitt dühítő fércmunkák DVD-ről egy projektoron.

A helyzet az, hogy ma Magyarországon szinte már minden tanyán filmfesztiválokat tartanak. Lassacskán ott tartunk, hogy egy magára valamit is adó pár tízezres városka lelkesen szervezi a maga versenyét, s ha netán véletlenül valamelyik mátraaljai település eddig kimaradt, szinte biztosak lehetünk abban, hogy a faluházán a legényegylet már dolgozik rajta. Ezek közül persze némelyik összművészeti találkozó profivá érett (pl. Mediawave), ám a legtöbb esemény partikuláris, elszigetelt jelenség marad. Veszprém tavaly kezdte, idén folytatta, de még nagyon a kezdeteknél tart. Olyannyira, hogy a fesztiválra nevező alkotókon kívül e rendezvényre sem városunk lakói, de még kultúrhéroszai sem voltak kíváncsiak.

Látva a beérkezett pályamunkákat, polgártársaink jó döntést hoztak azzal, hogy otthon maradtak: megkímélték magukat egy több órán át tartó maratoni vetítéstől, amely garantáltan próbára teszi még a legharcedzettebb recenzens idegeit is. Noha minden évben több száz kisfilm készül el hazánkban, úgy látszik, a szakmai babérra vágyó művészek nem a veszprémi filmfesztiválon szeretnék kiszakítani méltó szeletkéjüket a kortárs magyar mozgókép pöttöm tortájából. Eltekintve néhány üdítő kivételtől, ide legfeljebb olyan dilettánsok jelentkeztek, akik másutt úgysem képesek szóhoz jutni, itt viszont valaki legalább megnézi összefércelt munkájukat, mi több, akár díjakra is számíthat. Szegény Sára Sándor, aki értékes művekre vadászva végzi sziszifuszi misszióját országszerte, ezúttal egy egész ízetlen pusztakalácsra vállalkozott, hogy az ehetetlen tésztában egy szem mazsolát találjon. A legszomorúbb, hogy még csak nem is talált. Az Alföldi opus vagy a Magyar Entrópia 2006 című darabok például, amelyek az első és a harmadik helyen végeztek, jobb versenyeken már az előzsűrizés során a „Sajnálattal értesítjük…” címkéjű levelesládában landolnak.

Mielőtt bárki félreértené: egy demokratikus társadalom szerintem akkor egészséges, ha minél több civil kezdeményezést képes létrehozni önerejéből. Egy filmfesztiválhoz azonban nem elég a lelkesedés, minimum pár jó film is kell. Cannes-ból sem jelent elragadtatva a kiküldött tudósító, ha abban az évben éppen szar a mezőny. Természetesen az összehasonlítás direkte ironikus és túlzott, hiszen senki sem kíván amatőr filmesektől mondjuk egy Nagyítást. Bár, ha jól meggondolom, ami azt illeti, a ’97-es győztes A cseresznye ízét minimális technikával is meg lehetne csinálni kint a Gulya-dombon. Nem is a technika hiányzik, hanem a tehetség meg a munka. Mert bizony nem elég, ha tizenöt percig egy amúgy szimpatikus svéd fiút látunk a borongós tengerparton, amint andalítón játszik egy gitáron. Nem elég, ha rögzítünk néhány életképet a természetből, aztán alámormolunk valami poétikus szöveget vagy beúsztatunk hozzá valami kellemes zenét. Az sem elég, ha egy amúgy csinos balerina negyed órán keresztül táncoltatja idomait egy romos barakkban. Akik pedig a dokujátékfilm területére vetődtek, jobb, ha tudják, néhány frankó szocreál arccal, megfelelő koncepció, elegendő ész, erkölcsi érzék és művészi ötlet híján aligha a Budapesti Iskola velőtrázó realizmusa vagy Tímár Péter kefírrázó korszaka kerül az ezredforduló új megvilágítású, lidércfényes vásznára, hanem csak egy újabb röhögésre ingerlő, ízléstelen motivációjú Szalacsi-projekt. És akkor még nem tettem említést azokról az értékelhetetlen, kolosszális zagyvaságokról, ahol az „alkotónak” bűnéért a hágai nemzetközi bíróságon kellene felelnie.

Van persze még a tisztes középszer. Riportfilmek, ismeretterjesztő etűdök, amelyek kis jóindulattal megállják a helyüket vasárnap délben a Duna tévé műsorán, mégsem lehetséges csupán erre alapozni egy egész fesztivált. Én magam mindössze két darab esztétikailag viszonylag egységes, végiggondolt, nézhető alkotást láttam, amelyek ugyan nem fogják végigseperni a nemzetközi fesztiválokat, de legalább kiemelkedtek a versenyprogramból. Az egyik Herédy Ágnes Borbála „Csináljuk, csinálgassuk” című alig 5 perces munkája, amelyet a zsűri jó érzékkel a második helyre sorolt. Ebben a filmben egy idős úrral ismerkedhetünk meg, aki a főváros aszfaltdzsungelében saját lakótelepi kertecskéjét gondozgatja. Mindössze pár mondat, néhány kép, a végén egy kis levezető zenével, és máris kapunk fűszeres ízelítőt a pannonfílingből. Érthetetlen viszont, miért nem részesült díjazásban Bíró Dániel A huszár és a pásztorlányka című filmje. Ez a 8 perces burleszk egy klasszikus műfaj huszáros ügyességgel átültetett, képileg is gondosan kivitelezett, színészi jelenléttől sem mentes, épkézláb narratívával rendelkező, vicces megidézése. Szinte már kiérlelt, profi munka, a zsűri megbocsáthatatlan vaksága miatt mégsem érdemesült díjazásra.

Lehetne még gondolkodni, vajon mi szükséges ahhoz, hogy normális körülmények között, nagyobb nézőszámmal, igényes filmek kerüljenek a programba, de ez már a szervezők dolga. Ha néhány ember kicsiny szabadidejéből áldozva, saját vékonyka bukszájából szervez filmfesztivált, bizony számoljon a kudarccal. Én úgy látom, jobb marketinggel, elegendő ráfordított munkával és persze megfelelő anyagi finanszírozással talán több érdeklődőt vonzana. Akkor esetleg olyan tehetséges filmesek is próbára tennék magukat, akik egyébként nyilván már a februári Filmszemlére várnak.

Kapcsolódó cikk: Lehet, hogy kicsi, lehet, hogy savanyú…

Rovat: