Három kislány

- és nincs mózeskosár -

Már nagyanyáink is tudták, hogy három a kislány – sőt ők tudták csak igazán. Édi, Hédi és Médi történetét sok generáció a levegővel szívta magába, de a mai fiatalok számára ez csupán három mézes-mázas, csöpögős, de egyébként teljesen üres név. Hogy ez a jövőben ne így legyen, arról a Petőfi Színház próbál gondoskodni, ezért műsorára tűzte Schubert és Berté klasszikus daljátékát.

A Három a kislány kétségkívül működik. Idestova kétszáz éves műről van szó, de a közönség a mai napig élvezettel fogyasztja. Hogy mi ennek az oka? Ez nyilván többtényezős jelenség: a könnyed hangvétel, Schubert zenéje, a nosztalgia iránti igényünk mind-mind közrejátszanak a mű sikerében. Berté librettója ugyan finoman szólva is bugyuta jónéhány helyen, de ez nem hoz zavarba bennünket – ha összevetjük a dalszövegeket mai popslágerekkel, azt tapasztalhatjuk, hogy az eltelt időben semmi nem változott, a romantika óta ugyanazt a nyálas katyvaszt szeretjük bezabálni…

A darab cselekménye végtelenül egyszerű, csattanóként egyetlen meglepetést tartogat a nézők számára. A karakterek is meglehetősen sablonosak a konfliktusokhoz hasonlóan, jellemfejlődés szinte alig figyelhető meg, de ami végbemegy, az sincs túl jól előkészítve. Teljes mértékben a zene viszi a hátán a művet, és ettől kezd el működni annak többi része is. Félelmetesen rossz poénokon vagyunk képesek kacagni, mert megérint bennünket az alkotás atmoszférája: nagyon ügyesen és manipulatívan beránt bennünket egy a bohém és kispolgári világ határán egyensúlyozó művalóságba.

Innentől kezdve az előadás mikéntje szinte teljes mértékben háttérbe szorul. Persze szükség van arra, hogy a szereplők nagyobb része tudjon énekelni – nem véletlen, hogy egy halom vendégfellépőt láthatunk a darabban –, de simán megbocsátjuk a fahangúak éneklés terén mutatkozó hiányosságait is. Az persze nem mellékes tényező, hogy élőzenei háttér kíséri az elhangzó slágereket, ami ritka jelenség a Petőfi Színházban. Ez minden szempontból remek megoldásnak bizonyult – hála Lázár Zsigmond zenei vezetőnek, Kovács Péter karnagynak és a Mendelssohn Kamarazenekarnak.

A színpadképet mindhárom felvonásban többé-kevésbé egy látványelem határozza meg: a forgószínpad működtetése. Ez számomra az első részben néha kissé erőltetettnek és túlzottnak tűnt, de a későbbiekben szép megoldásokat tett lehetővé. Ugyancsak jó ötlet volt egy pókhálószerű függöny alkalmazása az első két felvonás nyitójeleneteinél, mert ezzel legalább némi utalás történt arra, hogy egy álomvilágba fogunk belépni, melyen a valóság szürke hétköznapiságát nem szabad számon kérnünk. Összességében a díszletek (Romvári Gergely) és a jelmezek (Pető Beatrix) rendjén voltak – leszámítva talán Tschöll mama ernyőjét, ami látványosan csálé volt.

A rendezőnő, Harangi Mária igazán különleges megoldásokat nem alkalmazott, de erre a fentebb már ecsetelt körülmények miatt nem is volt nagyon szükség, mint ahogy kiemelkedő színészi teljesítményekre sem. A közönség jelentős része a színészekkel együtt dúdolta a dalokat, és az idősebbek annak rendje és módja szerint megkönnyezték Tschöll mama és Tschöll papa legendás duettjét a gyermekek felnövekedése kapcsán, és azon gondolkoztak, hogy Benczédi Sándor Feleki Kamillnál is jobb (ami nem igaz, de adott helyzetben érthető ferdítés).

Számomra a legneccesebb karakter Nowotny volt. Az Ádámcsutkában remeklő Kuna Károlynak egy végtelenül idétlen figurát kellett eljátszania, akinek a szóviccei leginkább egy rosszul sikerült Besenyő család jelenethez hasonlítottak. Nagy szerencse, hogy a közönség annyira el volt ragadtatva, hogy ezen a ponton már bármit el lehetett adni neki…

Összegzésképpen nem mondhatom azt az előadásról, hogy különösebben jó lenne, de mégis lenyűgöző. Olyan közösségi élménnyel távozik a néző, amit nagyon ritkán élhet csak át színházban. Így egyáltalán nem meglepő, hogy már a jelmezes főpróba tomboló sikerrel zajlott – amihez az is hozzájárult, hogy végre ismét teltházzal zajlott ez a bemutató előtti előadás. Külön öröm volt azt látnom, hogy sok kisgyermeket is elhoztak szüleik, mivel ez minden hibája ellenére tényleg az az előadás, amivel az ifjúságot be érdemes vezetni a színház világába.

Rovat: