Hazátokba találás

- súlyos tárgyi tévedések és olcsó népszerűség-hajhászás -

A VMK-ban október eleje óta kedd esténként „Hazatalálás” címmel előadássorozatot tart egy ismeretlen szervezet. Legalábbis ott helyben többet nem sikerült kideríteni arról, hogy ki és miért szervezi ezt a valamit. Mondjuk a helyi szkíta könyvesbolt szórólapjait látván, vannak elképzeléseim. Talán a miértről is.

Sokat gondolkodtam, hogy tudósítás vagy kritika legyen ennek a beszámolónak a műfaja. A tudósítással valamelyes távolsággal lehet szemlélni az eseményeket, a kritika műfaja már némi személyes véleményt is megenged. Maradjunk talán az előbbinél? Bár ehhez nem némi, hanem kifejezetten sok önuralomra lesz szükség. És úgysem sikerülhet, de legalább a szándék megvolt. Ugyanis én az elhangzottakkal nem vállalok semmilyen közösséget. Egyszerűen nem vagyok rá képes ebben az esetben. Ez nem az én hazám, ahová ők találnak. Úgyhogy talán mégis inkább kritika lesz. (A vívódó újságíró…)

„Előadássorozat múltunkról, jelenünkről, jövőnkről” áll a programfüzetecske alcímében. Előadások, amelyek három órásak… Volt alkalmam részt venni pár konferencián, de ha csak egyetemi óráimra emlékszem vissza, akkor sem találok olyat, ahol az előadó száznyolcvan percig fent tudta volna tartani a hallgatóság érdeklődését. Egész egyszerűen fizikai képtelenség ennyi ideig koncentráltan figyelni. Nos, ez a tény, úgy látszik, nem zavarta az előadót és a szervezőket sem.

A november hetedikei előadás témája Széchenyi István volt. Ez teljesen korrektnek tűnik, a legnagyobb magyar több előadás témája is lehet, szerteágazó tevékenységéről, érdekes karakteréről órákat lehet beszélni és elmélkedni. No, de ha hetven percig semmi szó nem esik róla, akkor mégis mikor? Az előadás tulajdonképpen az előadó, Kocsis István által írt monográfiára épült, amely munka forrása ugyanakkor ismeretlen, illetve itt talán a Görgei előadáshoz hasonlóan az előadó hatalmas témabeli felkészültsége, olvasottsága és a tényekben való tájékozottsága kell, hogy meggyőzzön minket arról: az elhangzottak nem a levegőben lógnak. Kocsis hivatkozik is Széchenyi naplójára. És ezen kívül még mire? Másról ugyanis nem hallunk.

Hetven percben Kocsis újraalkotta a magyar történelmet. Megtudhattuk, hogy az nem más, mint összeesküvések sorozata a nemzet ellen, amelyek természetesen még ma is tartanak, és ezen összeesküvéseknek megfelelően tanuljuk a történelmet ma is. Így elég egyszerű a képlet, és egyben támadhatatlan Kocsis álláspontja. Amit tanultunk, az rossz, ez az axióma. Az övé az igazi álláspont, a magyar, az ősi. Bizonyítás nincs. Valami homályos utalás a liberális sajtó áskálódására ugyan történik, de az összefüggés nem egyértelmű. Legalábbis számomra.

A magyar történelmet szerinte a maga metafizikai magasságaiban kell szemlélni. Mindenkor, tehát most is. Ezzel éppen saját történelemfelfogását cáfolja ugyan meg, de ez nem érdekes. Hogyan lehet olyan összefüggéseket, amelyek ezredéveket ölelnek át, fölállítani egyetlen nézőpontból, ha éppen Kocsis hivatkozik arra, hogy a történelmet mindenkor az adott korra érvényes világszemléletből, filozófiai paradigmából kell szemlélni? Persze, erre is van válasz: az ő metafizikai magassága minden fölött áll, örökké érvényes. Ezzel nem is lenne semmi baj, hiszen ez a keresztény, jobban mondva a katolikus álláspont – csakhogy éppen a rendszerváltás után tért vissza a hazai történetírás a második világháború előtt éppen a döntően katolikus, de legalábbis vallásos történészek által kijelölt úthoz, miután a materialista álláspont tévútnak bizonyult. Jó, persze kiegészült ez azóta többek között az életmódtörténeti vizsgálatokon alapuló francia annales iskolával is – amely történetesen éppen a vizsgált történelmi korszak kontextusából igyekszik szemlélni egy adott korszak eseményeit –, de nem véletlenül élnek meg ma kiadók korábbi történészek munkáinak reprint kiadásaiból. Tehát Kocsis éppen az általa egyetlen és igaznak tartott platformról támadja a vele elvileg azonos nézeteket vallókat. Vagy, de erre már gondolni sem merek, esetleg nincs tisztában a mai történészek munkáival, és még mindig a materialista történészeket gondolja a maiaknak. Ugyanis konkrétan nevek persze nem hangzanak el, nem cáfol senkit sem tételesen, csak általában a történész szakmát ítéli el.

Szerinte a magyar történelem a misztikus Szent Korona-tan köré épül. Egyébként is, az előadáson számtalanszor hangzottak el a „misztikus, archaikus, szakrális, titkos, csodás, búvópatak-szerű, rejtélyes” stb. szavak.

Súlyos tárgyi tévedésekre épült fejtegetése már a Szent Korona és Szent István kezdődő kapcsolatának elemzésekor. Hogy ez a korona régészetileg bizonyítottan nem az a korona, amelyet első uralkodónk viselt, szintén nem érdekes. Majd Zsigmond királyunk, a régi köznemesi történetfelfogásban meggyökeresedett képével találkozunk, vagyis a gyengekezű, pazarló királyéval. Az új Zsigmond-képről, amelyet immár történészgenerációk kizárólag forrásokra épülő munkája próbál több-kevesebb sikerrel meghonosítani, Kocsis nem is hallott. De ha nem is akar hinni ezeknek, vehetné a fáradtságot, és átböngészhetné a Zsigmond-kori Oklevéltár köteteit (vagy digitális kiadását CD-Romon), hogy ugyan melyik az a bizonyos oklevél, amire oly előszeretettel hivatkozik. De nem, az oklevél pontos meghatározása hiányzik, így valóban támadhatatlanná válik, amit mond. Ugyancsak az oklevelek ismeretének teljes hiányáról tesz tanúbizonyságot, amikor a régi legendát dédelgeti, vagyis hogy Hunyadi János Zsigmond fia volt, Mátyás pedig következésképp unokája. Ezzel pedig saját álláspontját gyengíti, hiszen egy gyenge király leszármazottja hogyan lehet oly jelentős és fontos uralkodó, mint az a „Mátyás király”, aki Kocsis számára a magyar szakrális uralkodók netovábbja.

Hosszan lehetne egyébként sorolni azokat a történelmi tévedéseket és csúsztatásokat, amelyekben a közönséget részeltette Kocsis, de érvelésének ilyetén értékelése úgyis csak hazug látásmódomnak és oktatásomnak tudható be – meg néhány adattár némi ismeretének, és a történészi vizsgálati módszer valamelyes elsajátításának. De ha az is hazugság, amit az egyetemen tanultam, akkor ez utóbbiaknak sem. Vita nincs.

Úgy gondolom, a történésztársadalom már elégszer bizonyította azt, hogy egyes új történészi tételeket képes elfogadni, ha azokat megfelelően, bizonyítékokkal támasztják alá. Az is igaz ugyanakkor, hogy rengeteg energiáját fölemészti, hogy bulvártémákat cáfoljon – ld. például a kitalált középkor teóriát. Úgy tűnik sajnos, hogy társadalmi igény a bizonyított történészi véleményekre nincs. Romsics előadását a VMK-ban kis jóindulattal húszan hallgatták. Kocsisét közel százan. Romsics kerülte a politizálást – kitalálhatják Kocsis módszerét.

Ha durván akarok fogalmazni, akkor ez olcsó népszerűség-hajhászás, az el-elcsukló hanggal, az asztalra kitett gyertyával, a beavatás misztériumával övezett előadásmóddal együtt. Viszont még szomorúbb, hogy felnőtt, érett embereket ilyen egyszerűen meg lehet vezetni. Sorra nyílnak a szkíta, szittya, sumer és ki tudja, milyen boltok; buzgó fiatalok a magyar történelem valóban dicsőséges fejezeteire csak legyintenek. Nekik még több kell: sumer rokonság, Attila hunjai, ősmagyarkodás és álkereszténykedés – amely utóbbi kettő egyetlen közös hagyományba való állítása már eleve elég nehezen emészthető –, Ópusztaszer, fehérló, turul, vörös-ezüst sávozás – amelyek egyébként gyönyörű történelmi és néprajzi örökségünk részei lehetnének, ha kontárok nem járatnák le ezeket a fogalmakat a végletekig.

Rovat: