Ha elutazol, akkor el vagy utazva – avagy Tarantino és Melbourne, 1956

- A Szabadság vihara című filmről -

Beindult az ’56-os filmkavalkád. A forradalom ötvenedik évfordulója alkalmából három új film is került a mozikba. Ezek egyike, a Szabadság vihara érdekesnek ígérkezett, lévén ez külföldiek, amerikai producerek és egy kanadai rendezőpáros – Colin K. Gray és Megan Raney – alkotása, még közelebbről, dokumentumfilmje.

Hogyan látják ötvenhatot az óceán túlpartjáról, mit lehet kiragadni és dramatizálni a történésekből a Hollywoodhoz szokott közönség számára – már csak ebből a szempontból is érdekes lehet a film a magyar néző számára.

A melbourne-i olimpiai vízilabda-tornán a magyar és a szovjet válogatott találkozott egymással 1956 novemberében. A magyar olimpiai csapat még a forradalom napjaiban kelt útra a világ talán legtávolabbi sarka felé, hogy az olimpián már egy katonai erőszakkal levert ország képviseletében küzdjön az érmekért. Külön érdekesség lett, hogy az amúgy sem kisasszonysportként ismert vízilabda-torna egyik mérkőzésén a győztes és a legyőzött ország sportolói küzdöttek, szó szerint véresen komolyan véve az összecsapást. A film a világsajtót méltán bejárt fotó alapján, egy vérző szemhéjú magyar sportember története köré épül – archív és restaurált felvételek segítségével.

A modern technikának köszönhetően a mai vízilabda-közvetítések vízalatti felvételeket is be tudnak mutatni. Amíg a felszínen csak a habzó víz látszik – ezt látják a nézők és a bírók is –, addig a víz alatt férfias küzdelem folyik; némi képzavarral élve a női meccseken is. Sokak felháborodva nézik ezeket a felvételeket, durvának, sőt, alattomosnak találva a sportot, mások szerint ez mindig is így volt. A fecskébe öltözött férfiak tépik, rúgják, marják és harapják a másikat. Néha egy-egy leszakított herezacskó, fölszakadt szemhéj, fölrepedt szemöldök, kivert fog tanúskodik a vízben dúló harcról. Ezt figyelembe véve egyáltalán nem meglepő, hogy Zádor Ervin a mérkőzés utolsó percében akkora maflást kapott Valentyin Prokopovtól, hogy pillanatokon belül az egész arca vérbe borult. Mondhatnánk, na és. Ibolya pár éve nem úszta meg ilyen olcsón egy sima hazai bajnokin.

Lucy Liu, Quentin Tarantino, Andy Vajna nem vállal sok kockázatot. Ahhoz adnak pénzt, amiből vélhetően sokat lehet majd kaszálni. A film ilyen. Könnyen emészthető, egyszerű, már-már szájba rágós. Vannak a jó fiúk – ezek a magyarok, vagyis MI –, vannak a rosszfiúk – a csúf kopasz Hókuszpók, izé, a szovjetek –, megy az ereszd-el-a-hajam, és természetesen a jók győznek. Hiszen ez így jó. A sportágat nem ismerőknek némi szabálymagyarázatot is tartalmaz a film, végigkísérhetjük a Fiúkat felkészülésük során. Sőt, a vélhetően nem túl tájékozott külföldi nézők még a forradalomról is valamelyes képet tudnak alkotni. És minden jó, ha jó a vége, az akkori ellenfelek végül együtt boroznak és pózolnak a kamerák előtt ötven évvel később.

Játékfilmnek ez kevés és bántóan bárgyú. Ha kicsit azonban felülemelkedünk a kilencvenhárom-ezer négyzetkilométeren, és külföldiként próbáljuk nézni az archív felvételeket, akkor már lehet benne értékelendő momentumokat találni. A rendezőpáros igyekezett minden olyan személyt megszólaltatni, akik a hazai történésekben részt vettek, így Wittner Máriát, Mécs Imrét és Rácz Sándort, stb. A ma politikailag más-más oldalon álló visszaemlékezők ugyanarról beszélnek, aktuálpolitikai áthallásokat csak a nagyon kukacoskodók találhatnak – valamiféle nemzeti konszenzust sikerül fölmutatnunk, amire itthon tényleg félévszázadonként kerül sor. Ez jó. Jót tesz az ország külföldi megítélésének. Sőt, ahogy a premier előtti szakmai bemutatón elhangzott , a film minden kisebb történeti pontatlanság ellenére akár a hazai történelemoktatásban is használható, hiánypótló mű lehet .

Ez utóbbi két észrevétel miatt ajánlom a filmet mindenkinek.

Rovat: