Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek részben vagy egészen, ritkán jutnak el a közönséghez, vagy mert kihullottak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban nehezen hozzáférhetőek. Sorozatunk legújabb darabja ezúttal könyvajánló is egyben.

Vajon hányan olvasnak ma szabadidejükben görög verseket? A kérdést úgy is feltehetném: vajon mit tudunk a görög irodalomról? Az ókori Hellász művészete persze minden érettségiző diák számára ismeretes Olümposz mítoszai, az eposzmester Homérosz Odüsszeiája és Íliásza, Szophoklész drámái vagy Anakreón és Szapphó költeményei révén. Más kérdés, hogy a gimnázium első éve után ezzel a felszínes kóstolóval életük hátralevő részében a legtöbben be is fejezik ez irányú tanulmányaikat. Pedig az ókori görög irodalom ennél jóval tágasabb, már az is tetemes időbe kerülne, ha megfelelő alapossággal foglalkoznánk annak egészével, de mert az élet rövid, muszáj időt szakítani a további két évezred irodalmára is. Érdekes azonban, hogy a huszadik századig jutva hazai horizontunkról mintha teljesen eltűnne a görög literatúra. Az iskolapadon kívüli széles látókör persze az újgörög irodalomból is csemegézhet, nagyjából három olyan modern görög írót jegyeznek, akik a nemzetközi porondon is nevet szereztek maguknak. Odisszeasz Elitisz és a Nobel-díjas Jorgosz Szeferisz költészete ismerős lehet keveseknek, és talán többen is felkapják a fejüket Níkosz Kazantzakisz neve hallatán, aki a legendás Zorba megalkotója, valamint a Krisztus utolsó megkísértése című nagy port kavart regény szerzője, amelyből Martin Scorsese készített filmet 1988-ban.

Ám az újgörög irodalom fundamentuma, megkerülhetetlen egyénisége, az osztrák Rilke, az ír Yeats és az angol T.S. Eliot közeli rokona, egy sokak számára kevéssé ismert szerző, Konsztandinosz Kavafisz – hazudnék ugyan, ha azt állítanám, hogy a neve ismeretlenül cseng a versbarátok körében. Az átlagolvasó valószínűleg nem ismeri, de azért tudni kell, hogy Kavafisz már hosszú évtizedek óta példás kultusznak örvend a világirodalomban, s ezt elsősorban azonnal felismerhető költői stílusának, pimaszul egyszerű és szikár, mégis szenvedélyes és filozófiai hangjának köszönheti. Ami pedig nagyon fontos: ez a költői szintézis az európai kultúra különböző határvidékeinek találkozásából és keveredéséből ered, a szerző ugyanis a vén kontinens szellemiségének összegzése és lírai metszéspontja. Segítek: leghíresebb verse gyakran idézett költemény, az európai kultúra hanyatlásának szimbóluma, s egyben John Maxwell Coetzee regényének címadója: A barbárokra várva. Talán ismerős, Somlyó György kiváló fordításában:

„Mire várunk, tolongva mind a fórumon? Hogy végre ma a barbárok betörjenek.”

De hadd említsem meg vele kapcsolatban Denys Arcand Oscar-díjas filmjét is: A barbárok a kapuk előtt talán a kavafiszi szellem legszebb posztmodern adaptációja. Konsztandinosz Kavafisz 1863-ban született Konstantinápolyban, egy gazdag kereskedőcsalád sarjaként. 1850-ben a család Alexandriába, Egyiptomba költözött, az apa halála után pedig Kavafisz édesanyjával Liverpoolban települt le. A költő tehát kilenc és tizenhat éves kora között angol környezetben nevelkedett, ami azt eredményezte, hogy remekül megtanult angolul, s megismerte az angolszász kultúrát. Később visszament Isztambulba, belefogott a hellenisztikus kor tanulmányozásába, amely költészetének alapjává vált, végül Alexandria lett választott otthona. Bár versei megjelentek Angliában és Görögországban, s az irodalmi körökben is szórványos ismertségre tett szert, az írásból természetesen nem tudott megélni, ezért dolgozni kényszerült minisztériumi tisztviselőként és tőzsdei alkuszként is. Többször járt Athénban, egy darabig Kairóban is lakott. Utolsó éveiben visszavonultan élt, s 1933-ban halt meg gégerákban.

Kavafisz költészete a hellén kultúra talaján sarjadt, ami kitűnő terepül szolgált a költő kultúrpesszimizmusának. Versei nagy részében régi görög szellemek, történelmi figurák és nevek szerepelnek, hatalmas mennyiségben. Általuk, a mítosszá nagyított hellén kor révén beszélt áttételesen a modern létállapot problémáiról. De én Kavafiszt igazán mégsem emiatt szeretem. Jól emlékszem, amikor először kezembe került az 1968-as vékony kötet, amely egyetlen kiadásként ízelítőt nyújtott Kavafisz költészetéből, Vas István és Somlyó György jóvoltából. Már abban a kötetben is főként azokat a verseit kedveltem, amelyek a végsőkig csupasz minimalizmus nyelvén szólaltak meg, és hősei egyszerű polgárok, lecsúszott emberek, züllött figurák, műkedvelők, magányos neurotikusok és csalódott szerelmesek voltak.

Apropó, szerelem. Tudni kell, hogy Kavafisz verseiben alig tűnnek fel nőnemű lények, amelynek a magyarázata a szerző homoerotikája. Mondhatni: mintha ezzel is visszanyúlt volna az ókori görög kultúra elemeihez. Verseiben a homoszexuális vonzalom apró epikus mozzanatokban, szemérmes, sokatmondó elhallgatásokban mutatkozik meg, ám a meleg férfi szenvedélye mégis olyan szerelmes költeményeket eredményezett, amelyek túlszárnyalják a legforróbb romantikus költészetet is. A magány, a melankólia és a bizonytalan egzisztenciák ábrázolása mellett a szerelmi fájdalom jellegzetes megragadása miatt érdemes olvasni Kavafisz verseit, melyek most végre új kiadásban lelhetők fel a könyvesboltok polcain, a régi fordításokkal, Déri Balázs friss átültetéseivel, utószavával és jegyzeteivel, Alexandria örök címmel. Ízelítőül hadd osszam meg az olvasóval közülük néhány kedvencemet.


Egy ifjú irodalmár huszonnegyedik évében

No, most mutasd meg ész, hogy mit tudsz. –
Elsorvasztja ez a fél-élvezet.
Idegállapota kétségbeejtő.
Mindennap csókolja a drága arcot,
keze a tündöklő idomokon.
Sosem szeretett még ily szenvedéllyel.
De a szerelem csodás beteljesülése
elmarad; elmarad a beteljesülés,
amelyre ketten együtt kellene vágyniuk.

(Nem egyformán rabjai a rendhagyó gyönyörnek.
Csak őt nyűgözi mindenestül.)

És egyre sorvad, mind idegesebb lesz.
Munkája sincs; s ez is sokban ennek köszönhető.
Nagy üggyel-bajjal jut csak némi kis
kölcsönökhöz (már olykor azt is
valósággal koldulnia kell), így vegetál.
Csókolja az imádott ajkakat; a drága
testben – melyről azonban egyre jobban
érzi, hogy csak eltűri őt – gyönyört lel.
Aztán iszik, dohányzik; és iszik és dohányzik;
a kávéházakat bújja napestig,
unottan jár szépsége bánatával. –
No, most mutasd meg ész, hogy mit tudsz.

(Somlyó György fordítása)

Amennyire tudod

És ha már nem tudsz az életedből azt csinálni, amit akarsz,
próbáld meg ezt legalább,
amennyire tudod: ne gyalázd meg
a túlzsúfolt világi kapcsolatban,
a mindenféle mozgásban, a sok beszédben.


Ne gyalázd meg a hajszolással,
a hurcolással, a meghempergetéssel,
érintkezések, összeröffenések
köznapi tébolyában,
míg más se lesz, csak idegen kolonc.

(Vas István fordítása)

Megerősítés

Aki a lelkét meg akarja erősíteni,
hagyja a tiszteletet és az engedelmességet.
A törvények közül néhányat majd betart,
de legnagyobbrészt áthág
törvényeket és szokásokat is, és az elfogadott
és elégtelen egyenességet elhagyja.
A gyönyöröktől majd sokat tanul.
A pusztító cselekvéstől vissza nem riad:
a fél házat romba kell dönteni.
Így fejlődik majd erényesen az ismeretben.

(Déri Balázs fordítása)

Nyaraló, kerttel

Szeretnék egy nyaralót,
nagy-nagy kerttel – nem is annyira
a virágokért, a fákért, a zöldért
(persze legyen az is, hisz nagyon szép),
hanem az állatokért. Ó, bárcsak lennének állataim!
Legalább hét macska – két koromfekete,
kettő meg hófehér, az ellentét kedvéért.
Egy klassz papagáj, hogy halljam,
amint nagy nyomatékkal és meggyőződéssel beszél.
Kutyából, azt hiszem, elég lesz három.
Szeretnék két lovat is (szépek a lovacskák).
És abból a kiváló, rokonszenves állatból,
a szamárból hármat-négyet,
hogy lustán ücsörögjenek, és örüljön busa fejük.

(Déri Balázs fordítása)

Megrendeli? Itt megteheti: www.libri.hu