Mint az emlékezet és a múló idő tanulmányozásának megszállottja, figyeltem fel először erre az olvasmányra. Körülbelül háromszáz oldal, benne négy elbeszélés, fekete-fehér fotókkal. Aztán már a közepén kiderült számomra, hogy Sebald műve a kilencvenes évek egyik legjobb európai regénye. Ami persze Szijj Ferenc nagyszerű fordításának is köszönhető.

De nemcsak én gondolom így, körülnézve a nemzetközi irodalomkritika világában, úgy tűnik, Winfried Georg Sebald életművét az európai olvasóközönség részéről több mint egy évtizede kultikus tisztelet övezi. 2001-ben megjelent Austerlitz című könyve után még az irodalmi Nobel-díjra is esélyesnek találták, aztán szerzője nem sokkal azután nagyjából úgy végezte, ahogy szerintem kiváló elődje, Camus: véletlenül meghalt egy autóbalesetben. Nem is beszélnék az író életéről ennyit, ha nem volnának fontosak a máskor olyannyira mellőzött önéletrajzi elemek. A Kivándoroltak ugyanis különös játékot űz a fikcióval és a valósággal. Állítólag számos ponton csupán a képzelet terméke, mégis úgy viselkedik, akár egy dokumentumregény vagy hiteles élettörténet, képi illusztrációkkal. Ami már eleve különleges: szépirodalom esetében ritka módszer, hogy alkotója telepakolja a lapjait korabeli képekkel. Ám ezek a képek ravaszak. Ha megnézzük őket, roppant nehéz beazonosítani bármelyiket is a szöveggel, azaz nem feltétlenül illusztrációként, inkább egyfajta atmoszférateremtés gyanánt működnek. A négy elbeszélés mindegyike egy-egy tragikus sorsú – egy kivétellel zsidó származású – személyiség életét dolgozza fel.

Az első részben Dr. Henry Selwyn, az elbeszélő felbérlője jelenik meg, aki emigráns magányában, egy remetelak falai között végül öngyilkos lesz. A második elbeszélés hőse egykori iskolai tanára, Paul Bereyter, akinek származása miatt a második világháború idején kettétörik pályája, és végül szintén önként vet véget életének. A harmadik történet talán a legmisztikusabb, amelyben a narrátor nagybátyja, Ambros Adelwarth lép színre, s amelyben a barátjával tett utazásokat, kalandos életútját ismerhetjük meg, ő egy elmegyógyintézetben halt meg. Végül Max Ferber, a Manchesterbe kivándorolt magányos festőművész sorsa tárul fel előttünk.

Az elbeszélő többé-kevésbé kapcsolatban állt mindegyik hősével és személyesen ismerte őket, különös pályafutásuk miatt évekkel később nyomukba ered, és igyekszik rekonstruálni létezésüket. Ellátogat azokra a helyekre, ahol megfordultak a világban, naplókat, leveleket, korabeli dokumentumokat tanulmányoz, szemtanúk és rokonok emlékezéseiből próbálja összerakni róluk, pici mozaikokból a teljes képet. Van valami nyugtalanító mégis ebben a szövegben, nem olyan, mintha csak egy sima oknyomozó riport volna. Az irodalmi rutin természetesen hajlana arra, hogy a négy elbeszélést az eltűnt idő megragadására tett irodalmi kísérletek hagyományához kapcsolja, de valójában ez sem vezet eredményre.

A Kivándoroltak inkább nevezhető egyfajta mitikus emberiségdrámának, a történelmi viharok és a vaksors krónikájának, középpontban egy-egy végletesen öntörvényű és megrendítő egzisztenciával. A négy elbeszélt személyiség szinte összeolvad azzal a környezettel, ahol valaha éltek, Sebald aprólékosan mutat be minden tárgyat, helyet és időszakot, ahol szereplői letelepedtek. Néha pedig nem is a hőseire figyel, hanem a velük kapcsolatos korra, kulturális közegre, vagy más hosszabb-rövidebb ideig feltűnő mellékszálra- és alakra, a könyv történetei ezért egy nagyobb kultúrtörténeti kontextusba ágyazódnak. A legszebb pedig az, hogy eközben a narrátor portréja is megrajzolódik az olvasóban.

Bombasztikus hatással egyetlen mondat sem bír, inkább olyan benyomást kelt az emberben, mintha minden szavában érezhető volna a halál és az enyészet illata, finom leírásaival, árnyalt rezdüléseivel pedig nyelvileg is tökéletes munka. Az Európa Könyvkiadó nagy hiányt pótolt Sebald könyvével, s csak remélhető, hogy még idén az író többi művével folytatja.

Megrendeli? - www.libri.hu