A Nobel-díjat odaítélő bizottság tagjai évtizedekig vitatkoztak azon, vajon mit jelent Alfred végrendeletében az a kitétel, miszerint az irodalmi Nobel-díjat csak olyan szerző kaphatja meg, akinek műveiben fellelhető az úgynevezett „ideális szemlélet”. Bár Moravia mindvégig esélyes volt a díjra, végül nem ítélték neki oda, mert életművének második szakaszát a svéd akadémia nem tartotta eléggé ideálisnak.

Sőt, némelyek úgy vélekedtek, hogy a népszerű olasz író idővel alulmúlta korábbi teljesítményeit, és egyre léhább, sekélyesebb lett. Én magam sohasem feledem első Moravia-olvasmányomat, A megvetést, amely kristályos szerkezetével, mélylélektanával és álomszerű rejtélyességével mindmáig az egyik kedvenc könyvem. A regény 1954-ben íródott, és szerzőjének több más műve mellett a hatvanas évek entellektüel forradalmárai is merítettek belőle. Aligha véletlen, hogy nem sokkal megjelenése után éppen Jean-Luc Godard, a francia új hullám filmgondolkodója készített belőle – szerintem ugyan egy kissé elhibázott – filmet.

Moravia hatvanas években írt könyvei körülbelül azt a problémakört járják be, amit a korabeli Antonioni: a nyugat-európai értelmiség csődjét, a kihűlt emberi kapcsolatokat és a társadalmi elidegenedést, de megtalálható ezekben a szövegekben az egzisztencialista életérzés számos eleme is. Az irodalomtörténet mindmáig a korai Moravia munkáit ítéli múlhatatlannak, s a szerző életművét egyenetlen, több korszakra bontható pályának tartja. Az Egy asszony meg a lánya klasszikus cselekményvezetése, realista elbeszélői hangja szinte alig hasonlítható a későbbi egyes szám első személyű, kétségeivel vesződő, saját mániáival és rögeszméivel küzdő intellektuális attitűdhöz.

A leselkedő körülbelül ugyanazt az elbeszélő szólamot folytatja, mint A megvetés, Az unalom vagy A figyelem. Hőse szintén egy középkorú, értelmiségi férfi, aki kényszeresen elemezgeti önmagát és környezetét. Dodo franciatanár, idős, beteg apját ápolja, van egy csinos felesége, éjszaka az apokalipszisről olvasgat, miközben a Szent Péter-bazilika fölé magasodó fellegekben egy atombomba gombafelhőjének víziója kínozza. Dodót titokban a leselkedés filozófiája is foglalkoztatja, s Mallarmé egy erotikus versén morfondírozva végül rájön arra, hogy ő tulajdonképpen a szemével éli az életét. Ennek egyik bizonyítéka, hogy szeretkezés közben azt szereti legjobban, ha felesége lovagló pózban ül rajta, mert így az asszony testét jobban láthatja. Egy szép napon aztán Dodo megtudja, hogy feleségének szeretője van, de nem is akárki, hanem éppen a saját apja. Ettől kezdve a főhős leereszkedik önnön múltjába és tudattalanjába, hogy valamilyen módon megmentse házasságát.

A leselkedőben Moravia végül is pontosan ugyanazt csinálja, mint a hatvanas-hetvenes években írt regényeiben: egy kis lélekelemzés, egy kis erotika, némi filozófia és társadalomkritika, aztán látszólag ugyanazt kapja az olvasó, akár a legjobb műveiben. Az öregedő mester 85-ben mégsem ugyanaz, mint harminc évvel korábban. Moravia, a megfáradt voyeur, ezúttal hiába kever jóízű koktélt a saját receptje szerint, a vékony kötet már korántsem okoz akkora szellemi izgalmat, mint egykori három társa. Minden intellektualitása ellenére túlságosan mesterkéltnek tartom a szimbolikus és a pszichológiai szál összevarrását, ami például A megvetésben Homérosz és a féltékenység egybekapcsolásával egyedülállóan természetesnek tetszett. Legjobban mégis az bánt, hogy számomra nem világos, Moravia mit akart ezzel a regénnyel. A szerelmi és az erotikus cselekmény, a belső monológ mint máskor, most is elég érdekes, de a végkifejlet semmilyen megoldással nem kecsegtet, s a könyv úgy ér véget, mintha szerzője maga sem tudta volna, hogyan fejezze be. A rajongóknak ettől függetlenül kötelező olvasmány, még akkor is, ha nem tartogat igazán nagy meglepetéseket.

Megrendeli? www.libri.hu