Sajnos nem a Szentháromság téren hallgattam Joey DeFrancesco koncertjét, mert Szent Péter újfent küldött egy kis vizet, és bezavart bennünket a városi sportcsarnokba. Sebaj, a zene ugyanaz itt is, ott is.

Kilenc után néhány perccel DeFrancesco Jake Langley gitárossal és Byron „Wookie” Landham dobossal megjelent a színpadon, hogy aztán egy jó kis bluesvariációval lenyűgözzék a tisztelt „zsűrit”. Aztán követte a többi darab: funkys, jazzes témák, variációk sokaságában. DeFrancesco ujjai repültek a billentyűkön, hatalmasakat szólózott, mindegy milyen témát játszva. Viszont nem esett bele abba a hibába, mint számtalan kollégája, hogy egomániájuk következtében zenésztársaik csak dekorációk a színpadon. Bőven volt alkalma Langleynek és Landhamnek is megcsillantani egyébként nem mindennapi tudásukat. Énekelt Joey, nem is rosszul, méghozzá két bluest: a Got My Mojo Working-et és a Mean Woman Businesst, de még milyen jól!

A buli egyébként oldott légkörben zajlott, hiszen a közönség színházi eleganciája ellenére, hála Istennek, nem bírt magával, és bizony sokszor rockkoncertekre jellemző megnyilvánulásokkal fejezte ki tetszését a produkció iránt. Egy kicsit lelassult a műsor, mikor Coleen McNabb (DeFranceso barátnője) bejött két – egyébként nagyon szép – dalt elénekelni, de a színvonal maradt. Aztán a három legény újra belecsapott a lecsóba a végére: megint szólt a jazz-blues.

Azt hiszem, Joey Defrancesco méltóképpen ápolja a nagy példakép Jimmy Smith örökségét, nem csak azért, mert az ő 1959-es gyártmányú Hammondján játszik, hanem az új lemeze, az Organic Vibes is a nemrég elhunyt mesternek szól.

Nem volt teltház. Talán azért sem, mert a Hammond B3 orgona talán legnagyobb élő mesterének a neve még nem cseng olyan ismerősen hazánkban. Most azt hiszem, ezzel a fellépéssel sokat tett hírnevének magyarországi népszerűsítéséért.