Mozart zenéjét nem lehet elrontani – ezzel az optimista jelszóval indultam útnak szerda este, hogy megnézzem Kocsis Zoltánt, Miklósa Erikát és a Nemzeti Filharmonikusokat. A zene tetszett, de a kellemetlen hidegre és a zenemű verbális szétboncolására nem számítottam.

Egészen hétfőig tartós kánikula tombolt az országban, ám lassan hagyománnyá válik, hogy amint beköszönt a Veszprémi Ünnepi Játékok első napja, elromlik az idő, gonosz esőfellegek gyülekeznek a város felett, és latolgatni kell, vajon a Várban vagy a Március 15. úti sportcsarnokban rendezzék-e meg a koncerteket. Szerda délben végül a szervezők úgy döntöttek, maradjon az eredeti helyszín, mert a csapadék elkerülhetőnek tűnt, de a levegő lehűlt, és jött a dermesztő hideg. Leginkább a fogvacogtató időjárásnak köszönhetem a rázós perceket, hiszen a műsor és az est sztárjai nevükhöz méltón szerepeltek. Mégsem lettem maradéktalanul elégedett.

A varázsfuvola Mozart legnépszerűbb operája, kultikus mű, a zeneirodalomban populáris darab, szívmelengető, könnyű muzsika, minden perce tiszta élvezet, egyaránt örömszerzésre javallt felnőttnek és gyereknek. Szövegkönyvét a legendás ripacs, valójában profi színházi rendező és üzletember, Emanuel Schikaneder írta. A varázsfuvola története – amelyről Mozart felesége Forman Amadeusában azt állítja, hogy infantilis zűrzavar –, az utókor egyes elemzői szerint a felvilágosodás foglalata. Sarastro és az Éj királynője csatájában a fény és a sötétség kel birokra, de a kerettörténet nélkül is érthető egy jó fül számára minden kottája. Mozart operasztorijai legtöbbször ugyanis egy közepes lektűr vagy butuska mese színvonalán maradnak, a zene mögöttük azonban szívtépő szépség, felfoghatatlan tökély és kristályos harmónia. Ha valaki ügyesen színpadra viszi bármelyiket is, akárcsak puritán jelmezek, díszletek segítségével vagy színpompás kavalkáddal, esetleg valami rendhagyó stilizáció mentén, tanult énekesekkel és kitűnő zenekarral, az már majdnem biztos siker. Veszprémbe ezúttal egy komolyzenei sztárokból álló ígéretes vegyescsapat hozta el.

A félelmem, hogy az „operaszerű koncertelőadás” fogalma nem bírja majd átadni a varázslatot, sajnos nem volt alaptalan, és újra azt a nézetet erősítette meg bennem, hogy a Veszprémi Ünnepi Játékok továbbra sincsen összhangban az önmagáról sugárzott imázsával. Pedig Kocsis Zoltán és zenekara mindent megtettek, hogy belehúzzanak a 250 éve friss Amadeus legjavába. A külföldön is sikeres Miklósa Erika koloratúr szopránja tényleg hátborzongató az Éjkirálynő torkában. Külön kiemelendő ajándék és ínyencfalat Anton Scharinger Papageno szerepében, aki a nyolcvanas években Harnoncourt historikus partizánjaival is számtalanszor fellépett. A zeneművészek teljesítményével tehát nincsen gondom, csak az előadás szerkezetével és helyszínével.

Először is nem értem, ha már ennyi nagyszerű előadó lett összetoborozva, miért nem egy igazi, teljes operát láthat a közönség. Hiszen az opera lényege nemcsak a zene, hanem a színészi teljesítmény és dramaturgia, az operaelőadás egyszerre színművészet és muzsika. Szegény Papageno próbált a legtöbbet kihozni szerepéből, széles gesztusokkal igyekezett a dobogóra lopni mókás figuráját, de a zenekar közé szorulva így is csak néhány lépésre, mozdulatra és csekély arcjátékra futotta. Ám ha már bele kell nyugodnunk ebbe a kétes megoldásba – amire talán egy erre alkalmas helyszín hiánya lehet a magyarázat –, akkor legalább nem kellene szétcincálni a zenét egy narrátorral.

Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki tud németül és sokak számára ismeretlen a Zauberflöte története. Sőt még azt is elfogadom, hogy néhány mondatban érdemes összefoglalni a forgatókönyvet. Ám Mozart operája gyors, pergős műdarab, amit teljesen tönkretesz, lelassít és elfáraszt, ha ötpercenként félbeszakítja egy bariton hang, hogy ismertesse a cselekményt. Vándorfi László felolvasott szavalatai bennem azt az érzést keltették, mintha valamilyen gimnáziumi énekóra padsoraiban ülnék, vagy az esti mesét hallgatnám a Kossuth rádióban. A jó hangú tanár úr elregéli a tudatlan diáknak, miről dalolnak énekmondó bárdjai, miközben Kocsis Zoltán felemelt pálcával vár, a következő szcéna szereplői már a színpadon állnak énekelni kész ajkakkal, a hegedűsök rajtvonalban tartják vonóikat, de Vándorfi elbeszélése újra és újra feltűnik, néha hosszú percekig nem lankad. Az opera kohéziója ezzel a módszerrel összeomlik, az egymásba cseppkövesedett jelenetek mesteri láncolata szétszakad, a szomorú áriákra válaszoló gyors dalok közé akkora szakadékot ékel a népmesemondói hang, hogy az egész fuvola építménye mindenestül belezuhan. Nem tudom, ki találta ki ezt a módszert, de ha maga Mozart adta parancsba végrendeletében, akkor sem értek egyet vele, mert engem iszonyúan zavart.

Megfontolnám még azt is, vajon érdemes-e a Szentháromság téren komolyzenét játszani. A klasszikus muzsika ereje szerintem ugyanis egy tökéletes akusztikájú operaházban vagy hangversenyteremben érvényesül igazán, a Várban olykor elúszik néhány finom hang a levegőben, a hangszerek ármádiája pedig nem tudja teljes rohammal bevenni a hallgatóság fülboltozatát. Említhetném még az érthetetlenül hosszúra nyúlt szünetet a két felvonás között, amely összesen negyven percig tartott, míg háromszor kellett felszólítani a szaloncsevegésbe merült nagypolgári társaságot, hogy végre foglaljon helyet, mert folytatódik az előadás. Panaszkodhatnék az időjárásra is, hiszen az utolsó fél órában szinte már vacogtam a hirtelen támadt nyáréji hidegben, de nem teszem, mert a szervezők ígéretükhöz híven bőséggel osztogatták a plédeket és takarókat, csak magamat okolhatom, amiért nem éltem a lehetőséggel. Bár a katarzis gyönyöre nem érintett meg, a tényleg tehetséges, nagy múltú, profi zenészeknek köszönhetően, a veszprémi varázsfuvola így is félsiker.

Ha majd a szervezők egyszer rájönnek, hogy nem elég az országos marketing, teljes opera helyett pedig nem elégszenek meg a kicsiny „operaszerű koncerttel”, akkor majd valóban nagy formátumú fesztivállá nőhet a Veszprémi Ünnepi Játékok. Szerda este még aligha nemzetközi horderejű csemegét láttunk, csak elismerésre méltó előadóművészeket egy zanzásított, mélyhűtött operakonzervben.