A magyar már világnyelv

Agota Kristof: Trilógia

Nem szokásom, hogy egy olvasott könyvről még a befejezése előtt infantilis lelkesedéssel ódákat zengjek, most azonban szeretnék felkiáltani: minden valamirevaló olvasó azonnal vegye a kezébe ezt a kötetet! Agota Kristof Trilógiája számomra az idei év egyik legnagyobb irodalmi felfedezése.

A név nem véletlenül gyanús: Agota Kristof, azaz Kristóf Ágota magyar származású írónő, aki gyermekkorában emigrált szüleivel Svájcba. Olyannyira magyar, hogy gyermekként egy darabig azt hitte, csak a magyar nyelv létezik a világon, minden más idegen ajak hangja számára az „ellenség” nyelvét jelentette, de aztán elkezdett beszélni és írni franciául. Később persze, mint minden tehetséges emigráns író, aki szembekerül választott új hazája nyelvével, ráébredt, hogy sohasem fog cizellált francia szépprózát írni, ezért az évek során kimunkált egy különleges beszédmódot, amellyel minden magyar gondolatot francúzul is közvetíthet. Mindez visszafordítva magyarra, a jó tolmácsolásnak köszönhetően átüt a nagy hatású szövegen.

Agota Kristof nyelve már-már olyan csupasz és egyszerű, akár egy minimalista próza, miközben pedig sokkal inkább egy sűrű, véres, izzadságszagú, életteli és halállal megterhelt szövet. A szerző trükkje, hogy két gyermek, egy ikerpár sorsán, optikáján, szavain keresztül mutatja be a történetet. Ez a történet magyar és univerzális egyszerre. A Trilógia első részében nincsenek nevek, csak a nagybetűs Anya, Nagyanya van, meg az ikrek. A regény helyszíne és ideje sincsen megnevezve, csak a Nagyváros, Kisváros és a Nagy Folyó, meg a háború. A magyar és a tájékozott európai olvasó persze felismeri a közép-európai országot, bár az sem baj, ha nem azonosítjuk be a történet valóságos dimenzióit.

Az ikerpár szűrőjén át egy emberiségdráma bontakozik ki a Trilógia első részében, a Nagy Füzetben. A fiúk a háborúban nagyszülőkhöz kerülnek, s Kristof szövegében mitikus távlatú, szinte már nem is emberi lényekké érnek. Legalább olyan félelmetesek, mint Csáth anyagyilkos hősei, vagy Kubrick Ragyogásában a fejszével kivégzett ikerpár. A rövid, szűkszavú közlések és leírásoktól mentes puszta tőmondatok az ő élményeikről, túlélési technikáikról szólnak, azt mutatják meg, hogyan szocializálódnak a háborúban, és hogyan alkalmazkodnak a felszabadulás és megszállás után, a pokoli békében.

Mindeközben olyan események szemtanúja lehet az olvasó, amelyek eddig legfeljebb csak leglidércesebb álmaiban jelentek meg. A Trilógia naturalizmusa csak néhány pontos képből, veszélyesen éles filmszerű pillanat megragadásából áll, és éppen a részletes leírástól való tartózkodásból meríti rendkívüli, néha sokkoló erejét. Máskülönben mind idegeinket, mind esztétikai ízlésünket megviselné az a pár soros történet, melyben egy becsapódó gránát szétszakít egy anyát és csecsemőt, vagy amiben az idegen hadsereg halálra erőszakol egy védtelen, nyomorék kamaszlányt. A skála persze ennél szélesebb, akad benne homoerotika, gyermeki szexualitás, incesztus is. De nehogy azt higgyük, hogy mindezt a szerző csupán a hatásvadászat kedvéért dobálta össze.

Kristof szövege a huszadik századi magyar és közép-európai történelem sötét krónikája, néhány egyedi sors alapján elmesélve, ebben a világban pedig szinte magától értetődő, majdnem természetes az erőszak és az állati brutalitás, az elfajzottság, a beteg psziché jelenléte. A szerző érdeme éppen az, hogy jellegzetesen csupasz nyelvezete mindent a megfelelő helyen és megfelelő módon, mennyiségben és mértékben láttat. Azazhogy szerencsére a regény nincsen túlbeszélve. Úgy működik Kristof szövege, akár egy film, ahol a jelenetek egy részét a nézőnek kell elképzelnie. Kiegészítésre készteti tehát az agyat, ezt a munkát mégsem érezzük sohasem nehéznek. Úgy siklunk át a mondatokon, akár a pisztráng tiszta vizű, sebes hegyi patakban, csak éppen néha óvatlanul felsebezzük egy-egy kemény sziklán szivárványos pikkelyünket. Bizony a legnehezebb feladat az, hogy egy-egy mondat végeztével valahogy elviseljük a felhasadó rettenetet, és ne hibbanjunk meg a szavak súlya alatt. De az sem állítható, hogy ez valami horror lenne. Inkább elképesztően szép szárnyas oltár, felemelő és tragikus világpassió egyszerre.

A Trilógia második része már személynevekkel folytatja az ikerpár kálváriáját, Kristof azonban itt is olyan neveket használ, amelyeket az európai nyelvben az olvasó szinte mindenütt megtalál: Peter, Thomas, Victor, Mathias, no meg a testvérpár Claus és Lucas, akik nevükben tulajdonképpen egymás anagrammái. Merthogy végül elválaszthatatlanok lesznek, hiszen igazából mégsem történeti személyekként, hanem egy lélek két szólamaként, szinkronban működnek. Figyelemre méltó az is, ahogy az egzisztencialista látásmód mögé Kristof belopja a szeretetet és a szerelmet, s ha jól megkaparjuk a szöveg felszínét, még sok más kulturális utalásra is bukkanhatunk, ami egyértelműen azt jelzi, hogy itt azért nem valami Beckett-szerű világgal, hanem egy érzékeny, briliáns elme és egy megedzett szív hatalmas vallomásával van dolgunk.

Megrendeli? - Link: www.libri.hu

Rovat: