Holtomiglan Quimby

- ismerkedési est -

A Zsuzsinál hallotta először őket a nővérem, és ízibe el is kunyizta a cd-t. Majd meghallgatta, és holtomiglan-holtodiglan. Addig-addig erősködött, míg végül én is meghallgattam, és hát nem tagadom, azóta ki sem szedem Quimbyék legújabb anyagát sem a kocsiból, sem a véremből. Tudtam, hogy léteznek, meg hogy állítólag jók, de ennyi, és itt volt tegnap a soha vissza nem térő ismerkedési est…

Zenéjük rég letűnt aranykoromat idézte meg, amikor még volt benne puca saját magamhoz. Nem megfelelni, hanem élni akartam. De nagyon szabadon. Pont olyan voltam, mint azok, akikre most fujjolva nézek, itt az Utcazenén. Akik koszosan, mezítlábasan, földönülősen semmivel sem törődve kerülnek „saját maguk hatása alá”, ahogy azt kedvenc showmanem mondaná. (És évről évre egyre többen lepik el fesztiválunkat.)

Szóval tegnap ott az Óváros téren játszott a Quimby. Azt hittem, mozdulni sem lehet majd, erre jó kis szellős volt a tér. Sebaj, többet láttam 162 cmemmel a csapatból, és sikerült azt lecsekkolnom az első másodpercekben, hogy Quimbyék közel sem olyanok, mint amilyennek összeálmodtam őket. Az általam - zenéjük alapján - elképzelt leharcolt bandához képest, egy „szalon” zenekart láttam. Alig győztük leosztani a pasikat nővéremmel.

Mivel nincs gyűjteményem belőlük, a számok 99% ismeretlen volt, de sokkoltak és velőt ráztak. Úgy látszik családi ártalom ez nálunk, hiszen 11 éves öcsém is rázta magát rendesen. Muraközi Péter quimbys szereplése már hagyománynak számít, most is megpróbált ütlegelni egy dobféleséget, valljuk be, nem is állt neki olyan rosszul…

A bőség zavara nagy úr, így visszanemnézősen hagytam ott zenekarom, a Magna Cum Laude kedvéért, akik arra jók voltak, hogy a mobil toalettben nem unatkoztam. És akkor „már tegyünk egy kört” alapon jutottam el I Skarbonari-ékhoz, akik nagyon édesek lehettek volna, ha nem lett volna olyan pocsék a hangosítás. És, ha már így mediterránoztunk, látni akartuk Calamentoékat is, akik aprócska kivetítőjükkel fokozták a hangulatot, no meg három spanyollal. A dolog cdvásárlásig fajult. Sőt hallottam, hogy valaki Vámosról csak miattuk jött be, immáron másodszor.

És a hab a tortán. A Méhek. Bár náluk sem volt jó a hangosítás, de elég hangerő volt ahhoz, hogy teljes agyhalál álljon be nálam. A Sárga tengeralattjáró ál szlovák-horvát és finn változata után csak ráadás volt a Barbi dal és a Dinnyehéj.

Az élményeket nehéz papírra vetni fesztivál idusán, hiszen az ember nem vájt füllel megy ezekre a koncertekre, hogy akkor most jól meghallgatjuk, aztán meg jól megkritizáljuk őket, hanem egyszerűen élvezni akarja a nyári estéket, a forgatagot, az illatokat. És beleszeretni azokba, akiket eddig csak hallgatott…

Rovat: