Kispál forevör

- avagy zenekar nem vész el, csak még jobb lesz -

Ugyancsak azok közé a dolgok közé tartozik, amikről egy idő után elfelejti az ember, hogy mikor is kezdődött, és egyáltalán, hogyan. Egy 90 perces BASF kazetta egyik felén volt meg először. A másik oldalán Lou Reed meg Velvet Underground. Valami iszonyatosan vicces meg vidám dolognak tűnt. Hobó, Edda, P. Mobil és a társaik után valami nagyon-nagyon új, nagyon-nagyon derűs, s a sokadik szorult helyzet után, valami nagyon-nagyon bölcs.

My white Remus. Our white Remus. Merthogy többen vagyunk. Azt hiszem, látom, gondolom, tapasztalom, érzem, hogy jó néhányan vagyunk így vele, velük, veletek. András hangja, mint az öreg mesemondóé. Az övé is. Persze nemcsak hogy álomba ringat, de olyan is van, hogy nem enged aludni, mert folyton csak őt, azt, ezt, téged, titeket. Na nem mintha így lett volna mindig. Volt majdnem egy év, amikor egyenesen büntetésnek éreztem Kispál koncertre menni. Undokok voltak, voltatok, kiégettek, cinikusak és borzalmasan emberek.

Az én sztárjaim! A mi sztárjaink! Hogy jönnek ahhoz, hogy fáradtak, meg véleményük van a közönségükről, meg hogy egyáltalán láthatólag munkának, szenvedésnek fogják fel azt, ami nekem szórakozás. Aztán valahogyan ismét ott találtam magamat velük, veletek, meg egy kicsikét megint magammal szemben is, és megint jól esett, hogy Kispált hallgatok. Megint jól esett, hogy ilyen-olyan állapotaimban, állapotainkban énekeljük, vagy próbáljuk énekelni, dúdoljuk, üvöltjük, vagy csak egyszerűen szavaljuk a dalokat egymásnak.

Hogy milyen volt a tegnapi este? Fergeteges. Túlzással, túlzás nélkül. Azért vannak a profizmusnak előnyei is. Láthatólag mindannyian elég fáradtnak tűntek, de profikhoz illően finoman, nyugodtan, szépen játszottak. Bandi beszélt, hogy töltődjön, s amikor belekezdett…
Nem volt túl sok paródia, nem volt más bántása, „nem mindig szeretem dal átdolgozások”, s szegény Dióssy Dí se kapott többet annál, mint ami ne fért volna be a haja alá. (Tök állat ezzel a bongyi fejjel!)

Volt Iszonyú lassú…; Nyár volt, s blúzát a szél…, meg hangulat, meg érzés, meg minden, ami ők. És hálás közönség. Mert az ember mindig hálás. Na jó! A legtöbbször. Legalábbis igyekszik az lenni. Ha jók hozzá, akkor valamivel könnyebben az. Pedig nem könnyű dolog jónak lenni! Folyton figyelni mindenre, mindenkire. Tudom a jóság nemcsak ennyiből áll! Akármilyen is, jó benne lenni. Látni az eget, ahogy lemegy a nap, ahogyan egyre sötétebb és ettől egyre világosabb lesz minden, de minden, de minden.

Szóval jó érzés volt megint ott lenni. Újra nem érezni, hogyan múlik el másfél óra úgy, hogy még csak egyet sem kettyent, és a bugi, meg a tánc, meg a rázás nem megy ki az ember szívéből, fejéből, gyomrából. Egy ilyen koncert után csak abban szabad bízni, hogy ezen túl ez már mindig így lesz, nem lesz több csendes, felejteni való egy év, és egyáltalán semmi sem lesz, ami rossz!

Rovat: