Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!

Pokoli téblábolás a KFT körül

Pillanatfelvétel röviddel a KFT fellépése után: egy kigyúrt férfi vékony fiatal nőt rugdos bőszen az Utcazene fesztivál aszfaltján, körülöttük bámészkodó tömeg, a régi sláger módosul: „De jó / neked, / ez egy fantasztikus lány, / és szétvered a fejét, / mer’ megteheted”. Dúdoljuk együtt.

Kezdés előtt húsz perccel már tele az Óváros téri dühöngő, nemrég távozott a Kispál, most pedig a nyolcvanas évek kultzenekarát várjuk. Megérkezik Laár András, Bornai Tibor elfoglalja helyét a szintetizátor mögött és elindulnak az ismerős taktusok. Kérdés: miért jó a KFT, miért vagyunk rá kíváncsiak ma is? Mert jók a dalszövegek, abszurdak, vidámak, látszólag nem szólnak semmiről, aztán mégis ott rezeg bennük valami fojtogató komolyság. A Fantasztikus lány a legszebb szerelmes dal a magyar popzene történetében. Egyszerű, akár egy haiku, mégis torkon ragadja hallgatóját. Ez a harmadik dal a műsorban, és már egyre vidorabb a közönség. Apró, hétéves lánykák táncikálnak megtermett apjuk mellett, lengén öltözött tinipuncik rázzák puha keblüket részeg férfiak örömére, utcagyerekek kóborolnak befüvezve a macskaköveken, a sörpultnál hosszú sor áll, vizeletpocsolyák fénylenek a közeli sikátorokban.

Ez az Utcazene fesztivál, most éppen a pokol második köre, ahová csak Vergiliusszal érdemes elindulni. Szükség van a halott költőre, különben eltévelyednénk ebben a tömegben. Vezess, hű kísérőm, és mondd el nekem, kik ezek a szerencsétlenek, és miért bűnhődnek itt? Ők azok a megátalkodottak, akik nem tudnak uralkodni szemérmetlen nosztalgiájukon, visszaszépelegnek a múltba, és egy KFT nevezetű zenekart hallgatnak.

A koncertet olykor versek szakítják meg. Ez a hely tehát valóban a költészet szentélye. Laár költeménye „egy kis trottyos táskáról” szól, amibe beleszartak. Mert ha ürüléknek mondanám – Eörsi Istvánra hivatkozom! –, az már hazugság volna. Nem véletlenül dolgozik Laár az abszurdiparban is, mintha John Cleese naturális szkeccseinek jellege ütne át a szavain, fekete bohóckodás, enyhe Besenyő Pistás hanglejtéssel. Bornai verse már valamivel hagyományosabb, mintha Karinthy írta volna tizenévesen, de ugyancsak felfakad belőle a korlátolt felelősségű banda stílusa.

Aztán jönnek a nagy számok, a Balatoni nyár és az Afrika, meg még mindig az a baj, hogy a nők vagy csúnyák, vagy szépek és buták, vagy ha okosak és szépek is egyben, nem állnak szóba velem. Hozzáteszem: ha végül mégis szóba állnak velem, akkor azt mondják: hagyj békén, és húzz a fenébe.

Mindez jó és szép, a tömeg bekapcsolódik némelyik dalba, aztán huss. A Kossuth utcán még tűzzsonglőrök szórakoztatnak, egy másik színpadon a svájciak nyomják. Már csak a páromat várom, éjfél elmúlt és mennék haza. Leülök egy betonlépcsőre, és figyelem a kipirult, kábult arcokat. A zenekar egyre pergősebben játszik, a sör egyre nagyobb iramban fogy, és lassan elérkezem a pokol harmadik köréhez. Itt már felhagyok minden reménnyel.

Az egyik sarkon izmos férfi püföli barátnőjét, és levág két pofont egy srácnak. A tömeg bambán bámul, valakinek eszébe jut, hátha hívni kellene a biztonságiakat, de győz az alkohol és a perverz kíváncsiság. Folyjon a vér és a sör, dagonyázzunk egy mindent elöntő bacchanáliában. Mi pedig térjünk nyugovóra, Vergiliusom.

Rovat: