Gerilla Gizella

- udvari krónika -

Gizella udvar, Veszprém. Délután négy óra öt perc van, a nap izzik, de sebaj, árnyékban, enyhén remegő kézzel tapicskolom a klaviatúrát. Az első gyógysör gondolatával kacérkodom, ami űzné el messzire a remegést, gyomorban és végtagokban, a fejfásáról szót se. Tőlem cirka öt lépésre a debreceni Csak (UZ4) nevezetű formáció nyomja az alterockot, a Pg Csoport számának különösen örülök.

Nem rosszak, a rekedtes hang pont másnaphoz passzol, a káromkodással fűszerezett dalszövegek is illenek a világvége hangulathoz. Pedig az még messze van, ez csak az Utcazene fesztivál harmadik napja, nézők még alig, talán most érnek haza a melóból, hogy újult erővel vessék bele magukat a buliba.

Nekem is muszáj lesz felpörgetni magam, így az első sör gondolata kézzelfogható, kortyolható valósággá válik. A Csak pedig Pál Utcai Fiúkra tér át, majd az énekes anyukájának kedvéért a 4 Non Blondes unalomig ismert slágerével zárnak. Nem baj, viszont a sör finom, és a csapos lány mosolyának emlékét őrzi. Ekkor már néhány néző is akad, szórvány taps is hallatszik. A Csak befejezi a műsort, a színpad mellett már az A Pint of Blues (UZ1) várakozik. Egyikőjüknek figyelemreméltó bajsza van, igazi kackiás, huszár típus.

Üresjárat jön, nem csak a színpadon, a tekervényeimben is, csak a sört fogyasztom, és bambulok. Aztán végül csak belecsapnak, klasszikus rock’n’roll alapok borzolják a kora délután korzózók frizuráját. Dögös riffek, csalogatják is a nézőket, mint a söröm illata az alkesz méhecskéket. Eric Clapton, Takáts Tamás, Gary Moore, Jimi Hendrix és társai. Ritmusra mozog a lábam, mindentudó arccal bólogatok, valami felébredt bennem, a korábbi punnyadtság múlni kezd. Attól tartok a holnapi kézremegés és fejfájás is biztosítva lesz. Indulok is a következő sörért, és adom át a billentyűzetet.

daoldin

Szóval itt a Gazella Gizella Udvarban A Pint of Blues. A Fender sikít, a bajusz hetyke, hungarische blues. Hárman dübörgetik az udvart – dob, bassz, gitár-ének. Ennyi elég. Nem más ez, csak egy kis blues – innen-onnan. „Toljátok G-dúrban!” „Oké, jöjjön egy saját szám, rémeegyszerű blues-sémában.” És máris megyünk a zenekarral végig az úton, aminek a végen egy kocsma vár. Hiába, csaposlány a babám!

Fogy a sör az asztaloknál is, a zene lüktetése diktálja belénk a féllangyos folyadékot. Bundnélküli akusztik-basszgitár, kemény alap, tiszta ének, „Zolika, ne igyál!” – felhívás a dobosnak. Ütemre járó térdek – csak egyet tudok érteni Daoldinnal: lassan mindenkiről letépi a blues a másnaposság láncait. (Vundersőne képzavar.) Utolsó szám – Ájem redi. Ó jessz! Taps. És kik jönnek?

A Tequlia (UZ 19). Ukrajnából, ők is rockot és bluest nyomnak. Érdemes meghallgatni őket. Jöjjön mindenki! Arriva!

sax

Rovat: