Retrókarnevál

Le Virage Dangereux

Jól választottam, szerencsém volt. Az utcazene első napján csak este tíz óra után merészkedtem a tömegbe, de nem csodálkoznék, ha ezen a héten még egyszer nem is lenne részem ugyanilyen mértékű kellemes meglepetésben.

A Le Virage Dangereux egy négytagú svájci formáció, a kis ország sokszínű nemzeti palettáján inkább a francia kultúrához és nyelvhez közel. Furcsának tűnt már az is, hogy míg az előttük fellépő zenekar az utolsó dalokat játszotta, ők szépen lecuccoltak a színpadtól néhány méterre, egy sima betonplaccra. Aztán rákezdték, amolyan igazi európai utcazenész módra, mindössze tucatnyi közönségnek, amiből aztán szépen karéjosodó lelkes tömeg lett.

Rögtön látni lehetett, hogy itt most nem valami mezei utcaharcos banda lép aszfaltra, már a különleges színpadkép is ezt a gyanúmat előlegezte. A zenekar tagjainak fején lila cilinderek, öltözékük színes és cifra, az énekes mikrofonját egy próbababa műanyag karja tartja, a dobszerkó meg világító, vörös rózsaláncba fonva. A játékos, gyakran tréfás előadásmód, a taglejtések, az arcok és a hangok egyfajta könnyed franciás intellektust sugároztak az esti utcára, s ezt az érzékeny, önironikusan presziőz stílust a felhangzó közismert dalok is erősítették. A Beatles, a Police, Prince és Peter Gabriel mellett megszólaltattak szinte valamennyi örökzöld műfajt a hetvenes-nyolcvanas évekből, de nem úgy tették ezt, mintha valami lanyha utánérzés vagy karaoke volna, hanem magas színvonalon, egyedi tolmácsolásban.

Mint minden valamirevaló zenekarban, a hangsúly itt is a hangszereken és a zenei tudáson múlt. De a hangszerek sem az átlagos képet mutatták, az instrumentumok olyan bizarr karneválja vette kezdetét este háromnegyed tizenegy után, amilyent csak legfeljebb a vérprofi nagyszínpadosok és multikulti zenészzsenik engedhetnek meg maguknak.

A szemüveges fúvós, aki a leginkább képviselte a francia művészfilmekből ismerős értelmiségit, majdnem mindenen képes volt briliánsan fújni, a fuvolán át a szaxofonon keresztül egészen egy kis billentyűs-fúvókás valamiig, amit annak idején még gyermekkoromban használtam, és amit talán most úgy hívnak ők, hogy „melodika”. Tehetségének hatalmas tapsok adóztak, és talán ünneprontás is megjegyezni, hogy azért a fuvolán fogott néha pár hamis hangot. A triangulum és más egyéb hangrezgető csecsebecsék egyébként mind ugyanazt a tudatos koncepciót szolgálták: mássá, különlegessé, veszélyesen ironikussá varázsolni azokat a régi slágereket, amelyeket különben mindenki jól ismer.

Legnagyobb örömömet abban leltem, hogy ezt a hangszeres kavalkádot mégsem egy gigászi színpadon valósították meg, hanem minimális technikai erősítéssel, hiszen pontosan tudták: ehhez nem kell a százezer decibel, mint annyi más fülrobbantó koncerten. Egy rövid közjáték erejéig ez a halk hangvétel viszont éppen a másik szélsőségbe csapott át, amikor a színről lelépve mandolinokkal és ukulelékkel a Girls, girls, girls taktusaira szerenádot adtak a közelben álló lányoknak. Ezt már egy olyan bensőséges hangulatba tett mesterkélt lépésnek tartottam, ami inkább csak zárt térben érvényesül és tűnik igazán megvalósíthatónak. A koncert citromdíját pedig egy copfos hajú, agyontetovált pasinak adnám, aki sörrel kezében minduntalan kanásztáncot lejtett a zenekar közvetlen közelében, megzavarva a látványt, ami egyenértékű volt a zenével. Ettől függetlenül a Le Virage Dangeroux az utcazene nagy felfedezése és óriási siker.

Rovat: