Íróink az elmúlt évtizedekben nem szívesen választottak témát történelmünk korai évszázadaiból. Vagy így akartak látványosan elhatárolódni a Herczeg-Harsányi-féle századelős neoromatnikus vonulattól, vagy talán túlságosan is lefoglalta őket a XX. (XXI.) század. Ezért is (egyelőre) üdítő kuriózumok Bánki Éva és Hász Róbert a címben megnevezett művei.

Akár a strandon egy nap alatt is magunkévá tehetjük az alig százoldalas Aranyhímzés című kisregényt, amelyben Szent László korába kalauzol minket egy rövid, ám annál feszesebb tempójú kirándulásra az írónő. A történet a terjedelemhez mérten egyszerű, mégis rengeteg szellemi kalandozásra csábíthat. Az agg diplomata főpap – egyben egykori táltosivadék – Sebe (illetve keresztény nevén Anasztáz püspök) vezetésével magyar egyházi delegáció érkezik Velencébe, hogy látszólag anyagot gyűjtsön a hittérítő püspök, a bakonyi remete, a trónörököst nevelő Gellért püspök szentté avatásához.

Vajon milyen politikai indokok vezérlik az egyre erősödő és egyre agresszívabban hódító magyar királyt? Vajon Velence milyen eszközökkel próbálja manipulálni a magyarokat? De leginkább ki lehetett Gellért, mielőtt Magyarországra ért? Milyen kapcsolata volt a királyokkal, száműzött hercegekkel? Ezeket a kérdéseket kutatja a szellemében egyre erősebb, testében egyre gyengébb főszereplő, felvértezve a pogánylázadások által sújtott ország élettapasztalatával – ismerve a politikai erők trükkjeit éppen úgy, mint az egyház doktrínáit, mindehhez egyaránt fölhasználva a „régi idők érzékeit” és karizmatikus tanítójának elképesztő lendületét.

A künde hasonló és mégis más: Hász Róbert könyvében bátran nyúlt a posztmodern egyik rizikós, ám mégis kedvelt eszközéhez, miszerint a fejedelmek korában Magyarországra küldött szent-galleni barát történetét egyszerre olvashatjuk a főszereplő személyes beszámolójaként, a krónikaírással megbízott tanítvány kódexlapjain, és ez utóbbi saját jegyzeteiben, amelyek – kényes tartalmuk miatt – nem férhettek bele a kolostori évkönyvekbe.

Pannóniai Stephanus, gyermekkora óta kolostorban nevelkedő bencés szerzetes feladatként kapja, hogy a pápa – a császárral szemben – szövetségre hívó üzenetét vigye Taksony fejedelemhez. Az egyetlen segítségként neki adott amulett és magyar nyelvtudása miatt a magyarok másnak hiszik, mint aki. Méghozzá nem másnak, mint az egykor Árpád gyulával együtt a kettős fejedelemség alatt az országot kormányzó – a bajorok által meggyilkolt – Kurszán künde nyugatra hurcolt fiának! Mindezt a 960-as évek végén, amikor a künde halálát követően Árpád, majd utódai – hatalmukat egyre erősítve – egyedül vezetik a magyarokat, ám az augsburgi vereség, a bizánci és nyugati befolyás erősödése és küzdelme megosztja a törzsfőket.

A szerzetes (vagy Csaba-ur?) egy alpesi remetelakban meséli el viszontagságos történetét Alberichnek, akire közben az apát Stephanus történetének megírását bízta, mivel egy térítő vértanú növelné a kolostor presztízsét. A két történet azonban nem igazán boronálható össze, így saját kutatásba kezd, s ennek eredményeit, illetve kételyeit, gondolatait külön is papírra veti. A korabeli kül- és belpolitikai dilemmák, a vezetők közötti hatalmi harcok, a hagyomány és a modernitás küzdelme mind-mind összecsap a nyugatról jött – mégis magyar – barát körül. Mindemellett olyan ismert és mégis ismeretlen történelmi szereplők jellemeit ismerhetjük meg, mint az ifjú Géza és Sarolt (vagy közvetve maga Árpád), de változatos magyarázatokat kapunk – a legkülönfélébb megközelítések szerint – olyan meghatározó eseményekre is, mint mondjuk a honfoglalás, a Lech-mezei ütközet, avagy Botond története.

A kalandozásokkal felhagyó, de még régi vallásában, ősi keretei között élő magyarságot a szerző tudományos alapossággal, mégis olvasmányosan mutatja be. Tiszta kép rajzolódik ki nemcsak a viseletről, fegyverekről, de a vallásról, gondolkodásról és az életmódról is. Annyira élethűvé tud válni a történet, hogy még a földhözragadt történészek is a klasszikus mondattal tehetik le az olvasmányt: „akár így is történhetett…”

Mindkét regény olyan kort idéz meg, ahol relatív szűkösek történelmi ismereteink, így tág teret biztosítanak az írói fantáziának. Ugyanakkor a szerzők ügyesen illesztik be műveikbe azokat a tényeket, amelyeket a történelemkönyvekből ismerhetünk, így nem engedik, hogy teljesen elrugaszkodjunk a valóságtól – jótékonyan terelgetnek minket a mítosz és a valóság határmezsgyéjén. Ez teszi igazán értékessé ezeket a könyvhétre megjelent műveket, melyek közül A kündét – egyedi témája mellett igényes irodalmi eszközei miatt is – bátran nevezhetem kategóriájában az elmúlt évtized legjobb magyar történelmi regényének.

Kellemes kikapcsolódást minden olvasónak!