A Művészetek Háza kertjét a 13. Kabóciádé egyik helyszínéül választani telitalálat volt. Nemcsak a kétszintes kert, a várfal, a Tűztorony és az oda vezető lépcső adta izgalmas tér, hanem az oda komponált programsor is elvarázsolta Kabóciádé népét. A Világfa kalandjátékának mesteremberei és a pécsi Márkus Színház előadásának díszletei között egy másik, egy szebb világba léphetetett a néző, és innen már könnyű volt követni Jánoskát az égig érő fa hetvenhetedik levelére.

Pedig a sárkány váráig és vissza sok mindenen ment keresztül a királylány, Jánoska és a közönség, de a Márkus Színház tagjaiban megbízható vezetőkre találtunk.

Az előadás kezdetén két fura alak közelített messziről a Tűztorony alatti kerthez, ahol a díszletek álltak. Azon vitatkoztak, Tulipán-e vagy Mályva. A történet még el sem kezdődött, a néző nem is tudta pontosan, mi is a tétje a perpatvarnak, de a viccesen izgalmas perlekedés két mesebeli figura között elég volt ahhoz, hogy jól szórakozzunk, és izgalommal várjuk, mi fog történni a színpadon. Pilári Gábor és Vajda Zsuzsanna szavai humorosak, ízesek, gesztusaik bekezdésnyi szövegeléseket sűrítettek egy-egy rövid mozdulatba.

Aztán lassan érthetővé vált a szituáció, előkerültek a bábok, és megindult a történet az öreg királyról, a királylányról, akit elrabolt a sárkány, s akiért Jánoska útnak indult.

Kis túlzással azt lehet mondani, hogy ebben az előadásban az égig érő fa története nem is lényeges. Pilári Gábor nemcsak bábos és színész, hanem igazi mesélő is, aki magával ragadja a hallgatóságot. Úgy mond mesét, hogy nem a „mit”, hanem a „hogyan” köti le figyelmemet. Nem azt várom, hogyan alakul a királykisasszony és Jánoska sorsa, hiszen azt úgyis tudom előre, hanem azt, mivel lep meg a következő pillanatban ez a furcsa kinézésű komédiás.

Hol az égnek meredő hajú, tolótrónnal közlekedő király bábjának fizimiskáján röhigcsélek, hol azon, hogyan vakarássza Pilári a koszt lábujjai közül a színpad szélén, miközben azt várja, megérkezzenek a hős lovagok a közönség soraiból, hol azon nevetek, hogy pimaszul élcelődik valamelyik anyukával.

Pilári Gábor mindenható és mindentudó ebben a térben. Bábszínészként tudja és kihangosítja a báb gondolatait, színészként önmagából karaktert formál, mesélőként ironikus kommentárokat fűz a történethez. És annak is tudatában van, hogy ahol vagyunk, színház, hiszen azt is észreveszi és tudja, ha egy neveletlen nagymama „átsétál a cselekményen” – és szerencsére nem is hagyja szó nélkül, hanem odamond valami vicces pimaszságot a rakoncátlan nézőnek.

Nyitott színház ez. Pilári kikacsint ránk, mi pedig szereplővé válunk. Boglyaforma hajunkból eteti meg a táltost, velünk tapostatja a sárkány erejét rejtő darazsakat, ha pedig nem izgulunk elég hangosan, megállítja és újra kezdi a jelenetet, hátha másodszorra jobban megy.

A gyerekek és a felnőttek feltétlenül elfogadják őt, mert szeretni való figurákat alakít, s ahogy meg tudja mozgatni a nézőket, úgy le is tudja őket csillapítani, és ez nagy hatalom.

Na de, mire föl szórakoztat engem és ragad magával a két színész és az őket kísérő zenész? Ha ez a sok bravúr lenne a lényeg csupán, olyanok lennének ők, mint a zsonglőrök, akik kötélen egykerekű biciklivel egyensúlyozva karikákat dobálnak, s közben néha a fülükkel citeráznak. Az előbb azt írtam, nem a történet a fontos előadásukban, de ha nem is a formai bravúr, akkor micsoda?

A színpadon látott tárgyak nagyon erős látványt teremtenek. Legjellemzőbb anyag a fa és a nemez. A formavilágot a népies hatású tákolmányok – a „tolótrón”, a háromlábú szék, a magyar hiedelmek szimbolikus elemei: a Nap, a Hold és a világokat összekötő, göcsörtös fa uralják. A királylány bumfordi arca és kissé kócos sárga fonalhaja, vagy Jánoska jó negyvenes parasztemberszerű megjelenése láttán nem sóhajtanak fel ábrándosan a lányok és a fiúk, de – és ez a fontos – mégis megszeretik őket.

Az előadás megéreztet velünk valami ősi, ma már csak mesékben létező szépséget, és – bár ez kissé pedagógus szövegnek hangzik – megtanítja szeretni azt. És valami nagyon egyszerű dologról győz meg: arról, hogy jó együtt mesét hallgatni.