Hogyan is lehetne közelebb vinni egy hatalmas hírű királyt csöppnyi gyermekeink óriási szívéhez, mint saját példájukon keresztül. A pécsi Márkus Színház roppant kedvesen, közvetlenül és humorosan teszi ezt, amikor egy felnövekvő gyermek sorsán keresztül idézi meg a nagyhírű király cselekedeteit – gyermekkorától egészen felnőtt koráig.

2006. június 24-én, szombaton 17 órakor a VEAB udvarban a pécsi Márkus Színház mutatta be Mátyás király szárnyai című előadását a Kabóciádé keretei közt.

A gyermek Mátyást, nem mások, mint halott szüleinek – Hunyadi Jánosnak és Szilágyi Erzsébetnek – a szellemei idézik meg, amint kedvenc Drakuluj nevű sárkányával verekszik; pufók, légiesnek talán a legkevésbé sem mondható angyalkákkal kergetőzik, felnőttként lopni megy, hogy sokáig élhessen; és sejtelmes körülmények közt elhuny valamiféle fügegyümölcstől, hogy hírnevén keresztül személye tovább élhessen.

Talán nem túl nagy kockázat, ha kijelentem, hogy a magyar történelemből Mátyás király alakja köré szövődött a legtöbb történet, anekdota, adoma. Mindezek úgy élnek – például ennek az előadásnak a keretei közt is tovább –, hogy magáról a lehetséges személyről a legkevésbé sem konkrétumokat, hanem ilyen-olyan változatokat kapunk. Képzelt és valóságos Mátyásokból jutott nekünk bőven. Mátyás király emléke és a róla kialakított kép más módon jelenik meg a magyar mondai és mesehagyományban, és más módon a történelmet valamelyest mélyebben kutató személyek szemében.

Matyi szép, Matyi jó. Ha ezt eddig nem tudták volna a nézők között helyet foglaló kisebb és nagyobb komiszok, most megtanulhatták. Mint ahogyan azt is, hogy hiába repülőszőnyeg-bombáz a török, ha egy Hunyadi áll a magyar seregek élén, s mennyire reménytelen a németek túlereje, még akkor is, ha a fél stelázsi az ő oldalukon áll. Hogy hogyan válik Kinizsi Pál a magyar seregek fővezérévé, s hogyan lesz udvari bolond abból a fiúból, aki maga is egy ország sorsát szerette volna irányítani, mindezeket is megtudhatjuk a színpompás mesevilágot idéző játékokból.

Kedves, hogy a tanító szándék finoman jut el a hallgatósághoz, és ugyancsak izgalmas dolog látni, hogy egy előadás mennyire együtt tud élni a közönségével. Nemcsak jó szóval oktat és játszani is enged, de részesévé is tesz valaminek, amit hívhatunk történelemnek, életnek, vagy egyszerűen csak egy jó előadásnak.

A szárnyakat ígérő cím is hű marad önmagához, bár szerintem, ha már ennyire központi helyet kapnak, a szerepüket talán lehetne a bemutatottaknál valamivel jobban is hangsúlyozni. Az előadást szinte valóban repíti az a kölcsönösség, ami a szereplők és a közönség közt kialakul, és valóban jó látni, hogy a jól elmondott történetek milyen hatással vannak hallgatóságukra.