Mire ez a cikk olvashatóvá válik, az idei Kabóciádé már csak emlék lesz a számunkra, vagy néhányaknak egy újabb pipa az év fesztiváltérképén, sokaknak meg még ennyi se. Pedig volt itt sok érdekesség – a bábelőadásokon túl koncertek, kirakodóvásár, műhelymunka, estébé –, mindenféle, ami felcsigázhatja a műértő közönség figyelmét. Az egyik leginkább beharangozott program a zalaegerszegi Griff Bábszínház Én, Antigoné című előadása volt, amely számos sikeres fesztiválszereplés után érkezett városunkba.

Sőt, mivel a Griff Bábszínház is drasztikus átalakulás után (közben) van, egy ideig úgy tűnt, ez lesz Tengely Gábor rendező darabjának utolsó előadása, de azután most úgy néz ki, a produkció mégsem esik az igazgatóváltás áldozatául. Hát ennyit a viharos előzményekről.

Az Én, Antigoné hírneve valószínűleg formabontó jellegéből fakad. Nem is elsősorban a „korhatárra” gondolok itt (az előadást a készítők elsősorban a felnőtt nézőknek szánták), hiszen a bábszínház soha nem volt kizárólagosan az óvodás és kisiskolás korosztály privilégiuma, sokkal inkább a hagyományos keretek felrúgására, a produkció különböző előadó-művészeti területek eszköztárát felhasználó jellegére.

Az első, rögtön szembetűnő érdekesség a monodrámaszerű megoldás: végig egyetlen báb (Szász Zsolt munkája) látható a színpadon. Ezt ellensúlyozza viszont a három bábszínész (Badacsonyi Angéla, Sz. Nagy Mária és Törőcsik Eszter) együttműködése. Ők keltik életre Antigonét, a darab fiatal főhősnőjét – részben az igencsak bonyolult bábu közös működtetésével, részben hangjukat kölcsönözve annak. Emellett a háromszínészes megoldás azt is lehetővé teszi, hogy a monológ helyenként dialógussá váljon, mivel egyszer-egyszer előfordul, hogy a színésznők egyike kilép alap szerepköréből, és (már-már a klasszikus színházzal és színjátszással kacérkodva) megformál valakit a darab szereplői közül.

Az előadás nagyjából a közepéig koherens egységet alkot: játékos, kicsit modernizált formában láthatjuk viszont a thébai mondakör történeteit. Antigoné egy mai bakfislány szemével látja az eseményeket, melyek családjával történnek. Természetes módon cicijének növekedése legalább annyira, ha nem jobban foglalkoztatja, mint azok a baljóslatú epizódok, amelyek a történetet előre ismerő közönség számára mutatják a tragikus végkifejlethez vezető út lépéseit. Ez a rész valójában még csak Szophoklész Oidipusz királyának történetét dolgozza föl, de egy rövid közjátékban megjelenik az Antigoné konfliktusrendszere is.

Itt lehetne befejezni az előadást, de ez sajnos nem történik meg. A mű második fele „szétesik”, kaotikussá válik, az Antigonét reprezentáló báb egyre inkább háttérbe szorul, viszont a három színésznő énekel, táncol, szaval, sőt vetkőzik is kicsit a drámai végkifejlet pillanataiban. Ez a rész érdekesen mutatja be egy még csak félig-meddig kialakult személyiség teljes szétesését (ami, mondjuk, elég távol áll Szophoklész eredeti koncepciójától), de egyszerűen túl sokmindent akar felmutatni, így végül óhatatlanul a pad alatt találjuk magunkat. Erre szokták azt mondani, hogy a kevesebb több lett volna.

Ami az előadás elvitathatatlan érdeme, hogy a készítők megpróbáltak újszerű ötleteket integrálni a bábszínházi hagyományba, és a legtöbb esetben sikerrel is jártak. A darab vállalkozó szellemű, és megmozgatja a nézők fantáziáját, így nem is csoda, hogy minden hibája ellenére igen sikeres tud lenni – ekkora vastapsot utoljára a Nézőművészeti Főiskola kapott a Játékszínben. Bár a Kabóciádé délelőtti műhelyfoglalkozásain nem tudtam részt venni, így elmaradt bábkritikusi kikupálódásom, amennyire „laikusként” meg tudom ítélni, az alkotók jó úton indultak el: pontosan az ilyen izgalmas előadások változtathatják meg a közönség fejében létező kliséket a bábszínjátszásról.