Dan Brown besztszellere, A Da Vinci-kód annyira jól szellelt, hogy meg is filmezték a halivúdi kispajtások secperc alatt. Amúgy is a szuperrejtvények korát éljük, biztos a Vízöntő miatt (hétvégén volt a Hair, ki látta?), meg a nyúédzs-nyomulás is kezd az agyunkra menni. Szóval rejtvények és rejtélyek dögivel – különböző színvonalon, úgymint Legyen ön is milliomos!, Tomb Raider 1-2 (aki bújt, aki nem), A nemzet aranya, A kilencedik kapu, A Vörös Oroszlán, A Foucault-inga, estébé, estébé… Szóval megint elmentünk moziba, mert hátha a filmnek más vége lesz, mint a könyvnek volt.

Már aki olvasta. Mellesleg nagy spíler ez a Brown bácsi, előáll a kétezer éves mega-összeesküvéselméletével (mit nekünk kitalált középkor!), aztán hátradől, somolyogva várja, hogy az emberek hogyan reagálnak a féltudományos bizonyíthatatlansághalmazra, azok meg megeszik persze, mondván, Dan Brown bizonyosan tudja, hiszen könyvet is írt róla, még ha a fikció részlegnél is volt a boltban, de azt meg úgysem tudjuk, mit jelent, mert idegen nyelveken van, mi meg magyarok lennénk, ugyi. Dan Brown nyilván korabeli videofelvételek alapján dolgozott (ha nem mindjárt DVD), gondoljuk, amik sajnos technikai okokból kifolyólag kimaradtak a Bibliából, mert akkor még nem voltak Jehova tanúi. Mint az a szerencsétlen Júdás is, akinek pont most kerül elő az evangéliuma – ebben az ókorban mindenki grafomán volt, úgy tűnik, az egy Szókratészt leszámítva, csak jól eldugdosták a műveiket, mert irigyek is voltak nagyon.

Szóval most mindenki felhördül, hogy „Én tudtam, úgy tudtam, hogy nős volt, már a múltkor is megmondtam tisztára!” Turisták ezrei keresik a jegygyűrűt a világ minden tájékain lévő feszületeken lévő Jézusok gyűrűsujjain, és hirtelen előkerül a sublótokból a kismillió apokrif (lásd Idegen Szavak és Kifejezések Kéziszótára) evangélium, amikről eddig is tudtunk, csak senkit nem érdekelt, leszámítva azt a maroknyi kultúrtörténészt, akik egymás konferenciáit látogatják évről-évre.

Nohát, elmegyünk moziba, mondom, bár alig kapunk jegyet, bezzeg annak idején a Stigmatára be lehetett volna jutni simán, A testről nem is beszélve, szerintem azt be se mutatták moziban nálunk, A Pendragon-legendát meg most adta a tévé – azok a filmek speciel kábé ugyanerről szóltak, legalábbis idolrombolásban felveszik a versenyt, csak nem lett belőlük divat. Kész őrület, mennyien akarják látni Tom Hankset, aki kvázi-indianajonesként cuppan a Sion-rend nyomaira Audrey Tautou-val felvértezve. A sztárparádét és a fordulatos izgalmakat meghitt aláfestésként kíséri a popcornropogás és kólaszörcsögés, melynek zümmögőkórusába persze mi is becsatlakozunk, hiszen halivúdi filmnél ez így dukál, még akkor is, ha vallásos témájú, vagy legalább olyasféle.

Mondom, törjük ezzel a Langdonnal a Da Vinci-kódot (megjegyzem, a Leonardo-vonal meglehetősen háttérbe szorul a filmben), izgulunk, hogy mi is az a Szent Grál, meg hogy milyen menyasszony volt Mária Magdolna, és tényleg elég jó is a film, olyan kalandos-fordulatos, és szerencsére kimarad a könyvben többször emlegetett „adrenalin-hullám” kifejezés (amiből egyébként tudhattuk, hogy az nem más, mint egy jól megírt ponyva), de egyébként semmi extra. Se a villám nem csap belénk, hogy ilyen istenkáromló mű bűvkörébe kerültünk, se tömjénszag nem lengedez, hogy üdvközeli állapotban érezhetnénk magunkat – semmi vagány dolog.

Asszem, most akkor már megint nekünk kell eldöntenünk, hogy mit higgyünk, hogy homousion vagy homoiusion (lásd niceai zsinat), megint nem segít senki. Azért a Biblia még mindig nagyobb besztszeller, mint A Da Vinci-kód, és ahogy a graffiti mondja: „több milliárd légy nem tévedhet”… Bár engem most már igazán csak az foglalkoztat, hogy vajon ki lehetett Jézus esküvői tanúja. Talán Júdás, állítólag úgyis olyan jóban voltak, ezüstpénze meg volt, ugye, amit szórhatott az ifjú párra…