Nem lesz. Elmarad, mert nem akartam. Igazán. Azt hiszem. Nem érzem magamat valami nagy, fasza csajnak. Pedig aszondják, kéne. De nem megy. Ja, bocs, a könyvbemutató marad el. Ezt elfelejtettem megemlíteni. De mindegy is, mi marad el, a lényeg a nem lesz. Az érzés, hogy csináltál valamit, állítólag jó, de te nem hiszed el, és amikor megsimogatnának érte, beszarsz és elrohansz. Mert minden olyan relatív…

Persze ilyenkor találom meg a kedvenc általános iskolás irodalom tanárnőmtől – aki azóta rákban elhunyt, Isten nyugosztalja – kapott Juhász Gyula kötetet, és pont ott nyitom ki, hogy „Nem a pacsirta fontos, csak a dal…”. Aztán ezt elhiszem, és megint azon agyalok, miért kellett anno annyi életrajzot megtanulni – ami nekem mellesleg sohasem sikerült. Szegény tanárnőm, ő hit bennem. Hitt abban – és szembeszállt apámmal –, hogy nekem irodalmat kellene tanulnom, sokat. Aztán postás lettem, mert az öregem szerint abból megélek, a nyelvtanból meg az irodalomból meg nem. Na ja. Tizennégy évesen mit tudtam én…

Este, a tévében meg arról beszélgetnek a Megasztár Verával, hogy hiába a nagy tehetsége, meg a frankósága, meg a sok százan még, akik vannak rajta kívül, mikor nincs rájuk „kereslet”. Mert nem veszünk legális cédét, csak letöltünk a netről, meg másolunk, meg kalózkodunk. A zenészek meg éhen halnak. Miattunk. Kivéve, ha valóságsósok, vagy beleférnek a gigaáruházak százforint/cd kategóriába. A tehetségek.

A tehetség nem adottság. Mindenki tehetséges valamiben, csak kevesen vállalják fel a tehetségük által kijelölt, néha igen nehéz útjukat – állítja egy ismeretlen szerző. Ezt egy könyvben olvastam, ami elárulja „Mire születtél”. Neked, meg nekem, meg mindenkinek. Csak ki kell számolni a sorsodat. Én persze dupla egyes vagyok, ami dupla kreativitást jelent. Na, ez persze nem öröm, mert a kreatív energia folyamatosan áramlik, és ha nem élem ki írásban, színészetben, sportban, szexben – meglepő?! –, akkor blokkolódik, elhízhatok, szorulásom lehet, meg minden nyavalyám. Megint okosabb lettem.

A lényeg, hogy szeretnie kell az embernek magát. De tényleg. Nem látszatból, meg nagyképűségig, de azért mégis. Legalábbis kezet kell fognunk Kicsi Énnel. Ebben igaza van a főszerknek. Meg persze mindenkinek, aki mondja. Utcazenéig, de legkésőbb szeptemberig összeszedem magam. Aztán jöhet az a bemutató. Utána meg az Indexes elhajlás. Az hiányzik. De tényleg.

„Nem születtél, látom: lenni legelsőnek…”
…
„És ha másra hallgat mind a többi ember,
Te beszélj tovább a zengő végtelennel.”