A minap jelent meg Hordós Csaba első "meséskönyve" (Hordós Boldizsár grafikáival), amely nagyszerű alkalomból rögtön pofás kis könyvbemutatót rittyentett a Művészetek Háza – lévén a VárUcca Műhely a mű kiadója. Igen fáintos kis közönségtalálkozó volt ez, néha még a szerző is szóhoz jutott (nem is beszélve képzőművészpalánta gyermekéről), a végén meg mesélt is. De ami ennél is fontosabb: sikerült birtokába jutni a Szélzene című kötet egy nyomdameleg példányának, így a továbbiakban nem is lesz szó másról, mint a szövegről (v.ö. szövegcentrikus elemzés).

Veszprém a város, amiben élünk, és amit ismerünk, mint a tenyerünket (leszámítva azt a néhány eldugott zegzugot, ahol mindig megállapítjuk, hogy itt még tuti az életbe’ nem jártunk)… Vagy inkább ismerni vélünk, hiszen Veszprém a rejtélyek és a misztikum városa, de legalábbis a meséké, amennyiben elfogadjuk Hordós Csaba interpretációját kies lakhelyünkről. Tehát legalább egy ember van körünkben, aki városunkban lépten-nyomon elrejtett titkokba, csodákba botlik, azután fogja, és elmeséli ezeket a (valljuk be, kissé félelmetes) történeteket – valószínűleg azért, mert így ő maga is kevésbé fél tőlük.

Olyan rejtélyekre kapunk választ a műből, melyeknek eddig a létezéséről sem volt tudomásunk. Kik éltek itt a magyarok előtt, és miért nem voltak bánatosak? (Kiegészítő kérdés: miért épült a húszemeletes?) Hová vezetnek a végtelen lépcsők? Ki Veszprém valaha élt legsikeresebb lakosa? Vagy éppen a legközösségibb embere (és egyben legnagyobb varázslója)?

Sorolhatnánk még a kérdések végtelen folyamát, de a valódi megfejtésekhez magát a könyvet kell kézbe vennünk. Az író csodavilága a bennünket körülvevő valóság elemeit ötvözi más, távolabbi valóságmorzsákkal, és mindezt persze nyakon önti egy jó adag fantáziával. Tudományosan ezt úgy hívják, hogy intertextualitás – a mostanság magyarból érettségizők talán éppen ezekben a percekben próbálnak közelebbi ismeretséget kötni ezzel a fogalommal.

A posztmodern irodalom sajátossága a szövegközöttiség kiemelt szerepe, Hordós Csaba könyve pedig posztmodern meséskönyv. No, azért nem kell annyira megrémülni, „hétköznapi emberek” számára is kiválóan érthetőek ezek a történetek, a legtöbb utalást pedig maga a szerző segít kibogozni vidám széljegyzeteivel (ez most akár szóvicc is lehetne, ha a könyv címére gondolunk – de nem az). Ugyanakkor persze ezek a mesék nem azok a mesék, melyekkel hagyományosan álomba riogatjuk gyermekeinket (Piroska, Hófehérke, miazmás…) – erősen kérdéses már az is, mennyire a fiatalkorúakat szólítják meg az író történetei.

Ezek a fantáziapróbák leginkább a veszprémiekhez szólnak, legyenek azok kicsik vagy nagyok, nők vagy férfiak, lovagok vagy főbírók. Ajándékozhatjuk persze távolban élő rokonainknak, de ne várjuk a ráérzés huncut csillogását szemükben: ezek nem az ő történeteik. Remélem, ettől függetlenül a könyv országos siker lesz (ismerve a könyvterjesztői „hálózat” halálcsapdáját, erre vajmi csekély esély kínálkozik), mert hát mi is szívesen olvasunk Andersent, pedig egyáltalán nem vagyunk dánok. Bár ez lehet, hogy nem jó példa.

Én mindenesetre jól aládedikáltattam a Szélzenémet nemsokára születendő gyermekem számára – első könyvnek mi lett volna jobb választás egy veszprémi gyerkőcnek? Hordós Csabának pedig drukkolunk, hogy ne kelljen megint egy évtizedet várnia következő kötetéig. Ebben az is sokat segíthet, ha ezt sokan keresik majd helyi könyvesboltjainkban: én csak ajánlani tudom mindenkinek (akár még városházi repiajándékként is el tudnám képzelni – ugyan nincsenek benne hatásvadász fotók, és jóval olcsóbb tízezer forintnál (pont ötöde)).