A magány darabja
Beküldte sax -
Horváth Csaba & Echó című darabjának nem csak a címe talányos persze kis kultúrtörténeti kutatás után bevillan, hogy a kipontozott helyre Narcissus neve illeszthető , de az előadás sem ad biztos kapaszkodókat a történet gondolat folyamat-ban való eligazodáshoz.
Mielőtt továbblépnék, pár szót a mitológiai esetről. Nos, Narcissus annyira el volt telve saját szépségével, hogy rá se hederített az őt csodáló nőkre. Egyikük Echo közömbösségétől szenvedve lassan köddé vált, csak a hangja maradt meg. Narcissus önimádata kivívta az istenek haragját, kik arra ítélték, hogy saját maga vízben megpillantott tükörképébe legyen szerelmes. Halálakor Narcissus virággá változott, amely azóta is viseli nevét.
A történet megragadó, feldolgozható, de aki ezen Ariadné-fonalat a kezében tartva ült be az előadásra, először meglepődött, aztán csalódott, végül a gombolyagot a széke mellé eresztette. A darab ugyanis erőteljesen kitágította az alap-történetmag jelentéskörét, elmaszatolta, valamint egyben le is csupaszította azt.
Öt táncos, három férfi, két nő, narancsszínű épphogy-jelmezek, kék festék a testeken, csillogó padló, amely egyben tükörként is funkcionált, éppúgy, mint a színpad egyik fala. Semmi díszlet csak zene és tánc. A muzsika Sosztakovics alkotása, mely nem csupán aláfestése volt az előadásnak, hanem szerves része a zene ritmusa, áradása, hullámzása teljes összhangba került a tánccal, a kompozícióval.
A táncosok mozgása rendkívül szikárnak, feszesnek, mondhatni sűrűnek tűnt. A szűk térben időnként találkoztak egymással ütődtek, vívtak, majd pedig újra távolodtak , de ezek a kontaktusok nem tűntek valódi kapcsolatnak ha a kellett, egymást emelték, de nem karolták , a szereplők magányosak maradtak. Nárciszok mozogtak a színpadon, önmaguk zárt világából csak ritkán mozdultak ki, s akkor is csak saját kényük-kedvük szerint cselekedtek.
A négy táncostól Lőrinc Katalin a darab során fokozatosan elkülönült, heroikus esetlenséggel kereste útját, míg a többiek látszólag sokkal magabiztosabban próbálták kiteljesíteni önmagukat. A sok különbözőség miatt és ellenére a szereplők egymás jéghideg tükörképei voltak, kik néhány pillanatra azt hihették, hogy beteljesítették individuumuk parancsát, ám újra és újra rá kellett ébredniük arra, hogy mindez önámítás.
Ha az érzéseimre, benyomásaimra, az érintésekre hagyatkozom, akkor a mű a magány és a harmónia keresésének a darabja. Nincs már Nárcisz és Echó vagyis van, csak sokan vagyunk. És talán több Nárcisz, mint Echó. A visszhang nem is szólalt meg nekem a műben csakúgy, mint ahogy Lőrincz Katalin sem, bármennyire is próbálta kimondani a kimondhatatlant. A darabban tapintható feszültség a végén csak látszólag oldódik fel a négy szereplő aranyport szór magára, s a csillámfelhőben fürödve fedik be magukat a csillogás illúziójával.
A &Echó nem könnyű darab. Nekem első látásra távolinak tűnt, nem ragadott igazán magával. Minden a helyén volt, precízen összekomponálva, de túl nyersnek, túl súlyosnak, nehéznek éreztem az előadást. Persze lehet, hogy elkövettem a legalapvetőbb hibát: túlságosan figyeltem és keveset éreztem.
Fortedanse Közép-Európa Táncszínház Debreceni Csokonai Színház:
& Echó
Koreográfus: Horváth Csaba
Táncolják: Ladányi Andrea, Lőrincz Katalin, Bajári Levente, Koháry István, Kerényi Miklós Dávid.