Be kell vallanom, egyáltalán nem értek a táncművészethez, ez a szakmai felkészületlenség azonban a fesztivál harmadik napján, a péntek este látott előadás során számomra inkább helyzeti előnyt jelentett. A Káin – Ábel című produkció ugyanis óriási teret adott szubjektív benyomásaimnak.

A Horváth Csaba által koreografált alig negyven perces darab két emberi alakzat homályos kamaradrámája, amit csak erősített, hogy a rendezés az egész Játékszínt hangulatfokozó füstbe úsztatta. Pálosi István és Fenyves Márk lépett színpadra a két közismert bibliai figura szerepében, ugyanolyan öltözetben, fekete pólóban és nadrágban, én pedig ösztönösen keresni kezdtem az irodalmi megfeleléseket. Aztán szép lassan rájöttem, egészen másféle szemmel kell figyelnem őket.

Hiába próbáltam, az utolsó percig nem tudtam rájönni, melyikük Káin és Ábel, ami a darab első felében még nem is zavart, hiszen csaknem teljes szinkronban mozogtak, semmiféle különbség nem mutatkozott a testvérpár viselkedésében, egy-egy apróbb taglejtést leszámítva. Később viszont észrevettem, némely fejmozdulat és végtag-differencia arra utal, hogy ők végeredményben mégsem azonosak. Majd pedig hirtelen jött egy pillanat, és mindketten elfeküdtek a terem egyik sarkában, ami csak azért nem volt szerencsés megoldás, mert a közönség nagy része semmit sem láthatott pár perces vízszintes játékukból. Annyit azért megfigyeltem óvatosan felemelkedve, hogy egyikük a fejét ütögeti a színpad földjébe. Mikor pedig ismét a parkett közepére léptek, egyre több szándékolt eltérést fedeztem fel a mozdulataikban, s azt is észrevettem, mintha nagyon finoman egyfajta agresszív konfrontáció lépne működésbe.

Próbáltam ismét a bibliai történetre gondolni, de továbbra sem sikerült beazonosítanom a szerepeket, ráadásul a testvérgyilkosság momentuma is meglehetősen rejtélyes módon öltött testet. Mindig is irigyeltem azokat, akik a testükkel képesek beszélni, de talán még jobban bámultam azokat az embereket, akik ezt a fizikális üzenetet képesek dekódolni is. Én csak annyit láttam, hogy két izmos férfitest szinkronban mozog egy darabig (aminek biztosan örült a terembe özönlött sok-sok hamvas bakfis), aztán ez az egyensúly fokozatosan megbomlik, majd pedig különféle delejes testhullámzások, ideges vonaglások közepette egyikük végleg elterül a színpadon, a kopasz táncos meg a magasba nézve, mozdulatlanul tekint az égre.

Megtörtént tehát, amire vártam, de valahogy számomra mégis valami egészen más történt meg. Játszani kezdtem gondolataimmal a lelkes taps közben, s arra jutottam, hogy nem muszáj nekem a címre hagyatkozva beletuszkolnom ebbe a táncba a jól ismert mitikus történetet. Rájöttem, hogy amíg néztem ezt a két alakot, voltaképpen a saját belső csatáimat éltem meg. Ahogy mindenkiben, bennem is egyszerre több személyiség és szerep él egyidejűleg, s itt most, a szemem láttára vívta meg ütközetét két látszólag azonos énem, akik egyébként napközben mások számára láthatatlanul küzdenek a szívemben.

Én vagyok tehát Káin és Ábel egy személyben. Tudom, ez persze gyanúsan hangzó pszichológiai olvasat egy táncelőadás láttán, de nem is akarom én a látottakat táncnak nevezni sem, mondanék helyette inkább testalkotást vagy mozgásművészetet, egy végletekig lecsupaszított, kellékek nélküli közegben. Két pálcikafigura, két szuggesztív arc és tekintet közös tragédiája történt meg bennem, s mintha megszabadultam volna valamelyik felemtől, tisztán éreztem, hogy a Játékszín füstös homályából már csak egyedül lépek a májusi est szürkületébe.