Úgy gondolom, a mai színház útja a mozgáson, a táncot át vezet valamerre. Szavakkal lefordíthatatlan élményt nyújt egy-egy táncelőadás. Nem értek a tánckritikához. Hangulatokat, bennem született értelmezéseket próbálok most előködleni a homályból.

Alice B
Az előadás ismertetője táncszínházhoz képest is szűkszavúan rejtelmes: „Találkoztam Alice-szal a vonaton. Övé a 4-es, enyém a 3-as hely volt. Valami történt vele. Később láttam őt az interneten.” Alice – ha a Ladányi Andrea által táncolt alak azonos vele – egyszerre ügyetlen és dacosan kihívó; csábítani, önmagáról elhitetni próbál valamit, miközben percenként a padlóra zuhan, kapkod, kalimpál kezével-lábával. Büszke és sértett, nagyon nagyra van valamivel, ami kiderül, hogy a büdös nagy semmi. Ajtó, háromszög és kapu alakú fénykörökben pózol, vonul a falnál, letolt bugyiban szaladgál, riadtan készül a feladatra. Csupa akarat, konok kitartás.

Aztán felkapaszkodik a plafonról lelógó kötélre, és különféle pózokban egyesül nem látható alakokkal. Tehát erre a nagy eseményre készült olyannyira, egyszerre büszke önmagára és mélységesen szégyelli tettét. Ekkor kapcsoljuk össze a tévében futó pornófilmek képsorait Alice történetével, és valóban, mihelyt feltárta előttünk titkát (hiszen végig nekünk játszik, nekünk, nézőknek akar mutatni valamit) pisztolyt vesz elő, és végigpróbálva a lehetséges módozatokat, öngyilkos akar lenni. Akarat és rettentő energia feszül Ladányiban, ahogyan elénk tárja a pornósztárocska drámáját. Már ha ez a nem létező sztori így lefordítható. Nincs feloldás, pisztollyal a kezében áll Alice, nem lő.

Trio trio
Disszonáns zene, rendőrautót idéző, kék villogó pásztáz az ágy alatt, fölülről lelógatott lámpák gyér fénye. Hátul steppelt (?), nagyiféle takarók. Mintha egy ködös külvárosban, valahol a peremvidéken járnánk. Három alak, két férfi és egy nő. Mindenki végigmegy mindenkin az előadás alatt, a szünetekben mintha vernék őket, és ők vernének másokat.

Lemeztelenednek a küzdelemben a szereplők, életükért harcolnak egyre vadabbul. Csúnya, hideg, éles, kegyetlen világ ez, a szemem még most is káprázik a kék villogótól. Mintha éjszaka a szemedbe világítanának zseblámpával, mintha éjszaka bevilágítottunk volna idegen ágyakba, idegen sorsokba. És nincs több ébredés, sem reggel.